Világ-kép-mozaik

Amint azt a Bemutatkozásban írtam, utam ritkán vezetett széles és jól megvilágított sztrádákon, szűk és kanyargós ösvények magányos felfedezéséből több jutott. Ugyan az írásaimból átsüt valamelyest, hogy az Élet nagy tanításaiból melyeket integráltam a magam világába, mégsem árt, ha egy kicsit végiggondolom magam is, hogy milyen úton-módon lettem az, aki ma vagyok. Távolról sem befejezett dolog az a valami, amit most a világképemnek nevezek. A jelen a múlt integrálja és a jövő origója, azaz minden, ami eddig történt velem, és amit eddig tettem, az a jelenem, és ebből a jelenből növekszik tovább minden nappal, minden órával a jövendő.

Az emberiség kétfelé osztásával kapcsolatban nagyon találónak érzem a régi szólást: „kétféle ember van: aki két csoportba osztja az embereket, és aki nem". Valóban nyilvánvaló egyszerűsítés azt állítani, hogy vannak az „ilyenek", meg az „olyanok", és a kettő között nem foglalkozunk árnyalatokkal. Ám néha szükséges az egyszerűsítés, különben úgy belekeveredem a mondókámba, mint macska a cérnagombolyagba.
Tehát: kétféle ember van, az egyik a „komfortzónás", aki egyszer kialakított egy kis világot magának - sokszor mások lendülete vitte el odáig is - és abban boldogan elüldögél, megelégszik azzal, hogy annyit tud, annyit kap, annyit gondolkodik, és annyit érez, amennyi a komfortzónáján belül van. Adott esetben kimondottan fájdalmas, kínos, de legalábbis kellemetlen lehet számára, ha ki kell lépnie a megszokottból, és esetleg kényelmetlen kérdésekkel kell szembenéznie. A „fejlődés" gondolata nem inspirálja, körülnéz, és azt mondja: jó ez így nekem, minek vállaljak kellemetlenségeket?
A másik fajta (azaz a másik véglet) az örökké táguló világegyetem mintáját követve állandóan többre törekszik, mindig érdekli valami, nem tud nyugodtan ülni a fenekén (ha fizikailag békésnek is tűnik, szellemi kirándulásokban fáradhatatlan), hajtja egy mély, belső vágy... nem is feltétlenül valami fennkölt cél van e mögött, egyszerűen csak megragadja az érdeklődését ez vagy az.
Ez utóbbi fajtához tartozom magam is. Mottóm: ha ma este csak annyi vagyok, mint amennyi tegnap este voltam, elvesztegettem egy napot az életemből. Semmiféle nagy spirituális törekvés nincs ebben, egyszerűen csak szivacsként szívom be az életet és annak újabb és újabb megnyilvánulásait.

De még egy szót sem szóltam arról, ami az eredeti célom ezzel az irománnyal. Egyéb gondolataim megértéséhez szükségesnek látom összefoglalni eddig megtett utamat a világban. És csak remélem, hogy általános lábjegyzetként segít megvilágítani, miért úgy és miért azt írtam másutt, amit. Célom az is, hogy bátorítsam az útkeresést: igen, kanyargós, fárasztó, és sokkal egyszerűbb lenne egy nyílegyenes autópályán haladni, sőt teleportálni a végállomásra - de így ezerszer izgalmasabb, érdekesebb, és összességében véve értékesebb is, tehát igazán megéri elmerülni szívünk, elménk és lelkünk mélységeiben és gyöngyhalászként lélegzetvisszafojtva kutatni a kincs után, melyet diadalmasan emelhetünk a felszínre - és tisztességesen meg is gazdagszunk belőle szívünkben, elménkben és lelkünkben.

Keresztény alapok

Esetemben a keresztény, azon belül is az evangélikus egyház tanításai jelentették az első olyan lépcsőt, amelyre emlékszem. Nem volt ez egyértelmű helyzet, mert a nyolcvanas években egy pedagógus (azaz közalkalmazott) számára (tehát a szüleim esetében) nem volt kimondottan egészséges és javallott templomba járni. Meg is tanultam, hogy ha kérdezik vasárnap reggel, hogy hová megyünk, csak annyit mondjak, hogy jazz-balettre - nem volt ez hazugság, mert a templom előtt valóban volt balettórám is. Csak ugye a folytatást nagyon ne hirdessem. Utólag gondolkoztam el ezen az időszakon, ahogy felnőtt fejjel láttam az álszentséget, a madáchi almát (amely kívül arany, belül hamu), hogy itt nemhogy mártírokról nem beszélünk, de hitüket emelt fővel vállalókat sem láthatok közelről, és lehet, hogy az Úr a gyengében erős, de itt a gyenge gyenge volt.
Aztán lőn rendszerváltás, és én nagy hirtelen az evangélikus kiképzési központban találtam magam, az akkor újrainduló gimnáziumban. A felszín csodaszép volt - de azt hiszem, nekem jobbat tett volna, ha inkább az őszinteségre hajtanak, mint a szabályszerű látszatra, amely mögött durva kontraszt volt a valóság. A tanár-diák konfliktusok ugyanúgy megvoltak, mint akármelyik középiskolában, és ebbe a tanári oldal is benne foglaltatik, azaz ugyanúgy megvoltak a pikkelések, a kitolások, a bosszúk és egyebek - de mindez a keresztényi szeretet cukormáza alá gyömöszölve. Nekem személy szerint jobban bejött volna, ha a kitolásokat felvállalják, és nem mondják el még ráadásul, hogy eközben annyira nagyon szeretnek bennünket...
Mindeközben eszeveszettül akartam hinni! Ugyanis ráébredtem, hogy aki képes nem kérdezni, rágatlanul lenyelni, amit elébe adnak, annak nagyon békés lelki élete van. Megmondják, miről mit kell gondolni, mivel kapcsolatban hogyan kell érezni, és mostanában azt is, hogy kire kell szavazni. Tök kényelmes!
Csakhogy nekem kérdéseim voltak. Kérdezni viszont nem lehetett. Sem otthon, sem az iskolában. Különösen akkor, ha a kérdés bármely elfogadott hittételt „támadott" volna. Azért az idézőjel, mert nem öncélú kötözködés folytán kérdeztem volna, ha lett volna kitől, de mindenhonnan azzal pattantam vissza, hogy én „csak" kamasz vagyok és belekötök mindenbe, úgyhogy vegyek vissza és fogadjam el, amit a nagyok mondanak. Én alapvetően szabálykövető és konfliktuskerülő embernek tartottam magam akkoriban, tehát jó lett volna, ha sikerül alávetnem magam egy ilyesfajta szellemi-lelki autoritásnak, nem érezni, nem gondolkodni, csak csinálni az életet, mint a gép. De ez nem jött össze.
Volt egy sor dolog, amit nem értettem, nem tudtam elfogadni, fájdalmas, rossz érzéseket keltett bennem. A bűnösség, az, hogy környezetem tanítása szerint a bűnöm és minden rossz tulajdonságom az enyém, az erényeimhez és jó tulajdonságaimhoz semmi közöm, mert az Isten kegyelme. Fel nem foghattam azt az antropomorfizált Istent, aki haragszik, megsértődik, bosszút áll - ld. Ószövetség akárhol kinyitva - és közben a SZERETET Istenének nevezik! Eleve nem tudtam soha „félni az Urat", ugyanis - amint az egyébként az Újszövetségben (Jn 1. lev. 4:18) olvasható is - ösztönösen éreztem (akkor még nem olvastam ezt a részt), hogy a félelem és a szeretet nem igazán férhet meg együtt. A végtelen, feltétel nélküli szeretetnek nincs, nem lehet köze megfélemlítéshez, fenyegetéshez, bosszúhoz. Az más kérdés, hogy az Úr földi helytartói számára szükséges lehet ezen eszközök használata, hogy uralkodjanak - mert értelemszerűen nem szolgálatra törekszenek, tisztelet a kevésszámú kivételnek.

Számomra Isten egy barát volt, egy idősebb, bölcsebb barát, aki nem egy trónusról lenézve ítélkezett felettem, hanem mellém kuporodott a kanapéra, és meghallgatott, sőt, jó tanácsokat sugallt - érdekes, ez mégsem kívülről érkezett, hanem belülről, nagyon mélyről... Összességében a vasárnapi istentiszteletekről igyekeztem meglógni, ahogy csak tudtam, mert mindig borzasztóan éreztem magam. Komolyan vettem az ott elhangzottakat, és mindig az volt a konklúzióm, hogy egy borzalmas teremtés vagyok, aki nem is érdemli meg, hogy éljen. Addigra már úgyis hangyányi önbecsülésem volt csak, és úgy próbáltam létezni, hogy senkinek ne legyek útban, a fű se hajoljon meg a lábam alatt... és még mindig ostoroztak!
Közben persze nem tudtam mit kezdeni mások boldogságát látva, akkor még nem értettem, hogy mindannyiunkra más-más utak várnak. Sokan egy-egy vallás hívei közül nem is fogadják ezt el, hanem azt vallják, hogy az ő útjuk az egyedül üdvözítő. Ebből az alaptételből rengeteg félelem származik (azaz vagy nekem van igazam, vagy a másiknak, és mi van akkor, ha én tévedek???), ebből pedig rengeteg agresszió (amit missziónak is neveznek: lyukat beszélni a másik hasába, és addig el nem engedni, amíg ő is úgy nem gondolja, ahogy én).
Azt mindig is éreztem, hogy nem kérdés, van-e Isten. Mivel kockafejű mérnök vagyok, a logikus gondolkodás az erősségem, tehát arra mindig is szükségem volt, hogy valamilyen formában le tudjam vezetni a dolgokat, hogy aztán az „igazamnak" nevezhessem őket. Istent logikusan levezettem. Nem lehet másképp. [Egyszer majd írok erről is. Addig csak nézz körül a teremtett világban.] A középiskolában komoly tárgyi tudásra tettem szert, volt hittanórám, írtunk dolgozatokat, ami persze a HIT kérdéseivel nem foglalkozott sokat, de adatgyűjtésre jó volt.

Ködös kezdetek

Kicsit homályos az az első időszak, amikor lassan kinyílt a szellemi világ számomra, és másféle - izgalmas, örömteli, felvillanyozó, lelkesítő - gondolatok kerültek a látóterembe. Talán Redfield Mennyei próféciájával kezdődött? Bevallom, nem emlékszem. De elindult egy folyamat - 21 éves korom táján - amely utóbb afféle „új fejezetnek" minősült. Végre nyugodtan megtagadhattam minden addigi tant (ez amolyan kamaszos reakció volt). Érdekes módon, amint nem valami tőlem távoli, magasban trónoló Istent hittem, és magamat is kezdtem értékesnek tartani, azonnal jobban éreztem magam. Végül is, jó dolog erősnek, okosnak, ügyesnek és életrevalónak lenni!
Megismertem, átéltem a „bennem élő Isten" kifejezést. Nem valami ellenséges autoritás, jó messze tőlem - hanem egy vagyok Vele, és Ő egy velem. Ettől persze még a válságos helyzetekben pazarul hitehagyott tudtam lenni, mégis, az útnak igen fontos mérföldköve volt - felvállalni az egységet Istennel. Továbbá felfogni, hogy ettől még semmi nem lesz könnyebb. Mert a szabadság = felelősség szabálya szerint immáron nem mutogathattam másra, ha nem ideálisan mentek a dolgaim. Amíg magunkat aprócska féregnek gondoljuk (igen, efféle kiképzéssel indultam!), és egy rajtunk kívül eső hatalomra foghatjuk minden gondunkat-bajunkat (egyben isteni hatalmat adva ezzel az ördög kezébe - akinek hatalma illúzió: pontosan annyi potenciállal bír, amennyit tőlünk kap!), addig ugyan sápítozunk, jajgatunk, de mégis egyfajta komfortzónában élünk - mert hát mit is tehetnénk? Amint azonban felvállaljuk az egységet Istennel, hirtelen nincs kire-mire mutogatni. Szabadok lettünk - életünk urai vagy elrontói. Didergünk a szabadság hideg ege alatt, mert a pihe-puha burok lefoszlott rólunk.

Közben beindult egy spirál, ami egyre feljebb-beljebb vitt: új embereket ismertem meg, természetgyógyászati praktikákat, gondolatokat, tanokat, és innen-onnan csipegettem össze a magam kis világát. Semmilyen zászló alá nem álltam be százszázalékosan, mindent megkérdőjelezek, mindent kritizálok (és ezzel az agyára megyek a környezetemnek), egyszerűen muszáj értenem, megértenem, integrálnom egy-egy gondolatot, csak utána tudom sajátomként elfogadni. Spirituális fejlődésem longitudinális hullámhoz hasonló: hol összesűrűsödik, hol felhígul. Időnként meglódulnak velem az események, néha pedig évek múlnak el, látszólag semmi fejlődést nem hozva. Ma már tudom, hogy ezekben az időkben érlelődtem meg a következő - hatalmas - ugrásra.
Telt-múlt az idő, és egy efféle unalmas periódusban elkezdtem vezetőért imádkozni. Imádkozás alatt nem azt értem, amit a sztenderd keresztény kultúrkör annak tart. Nehezen tudnám elmagyarázni, mindenesetre az imádság szó alapvetően alkalmazható arra, amit csinálok, ami történik velem. Beszélgettem Istennel - önmagamban. Nem csak beszéltem Hozzá, érkeztek válaszok is, főleg érzések formájában.

És érkeztek a vezetők...

2005 nyarán megismerkedtem a numerológiával. Ami meggyőzött, hogy itt van valami nekem való, az volt, hogy aki - pusztán a nevemből és a születésem napjából - elemzést készített rólam, előtte nem ismert, udvariassági bájcsevelyen túl addig nem volt köztünk érdemi kommunikáció. Ehhez képest olyan dolgokat mondott, hogy csak hegyeztem a fülem! Addigra már beleástam magam a pszichológiába és a szociálpszichológiába annyira, hogy észrevegyem, ha bárkire ráhúzható általánosságokat akart volna mondani - de nem azt tette!
Ekkor még egy kicsit vacakoltam a visszahúzó közegben, amiben éltem. Igen, érdekelt az asztrológia (az egyetemen volt egy barátnőm, aki nagyon komoly ismeretekkel bírt, és ez már akkor is lenyűgözött), mégsem vetettem rá magam a témára. Sok minden érdekelt - egy kicsit. De nem annyira, hogy foglalkozzam is vele.

Új kezdetek

2006 őszén gyorsultak fel az események. Fent említett numerológiás barátném elhívott egy hétvégi tanfolyamra. Fogalmam sem volt, mi vár rám, de amikor átküldte az e-mailt, miszerint „mindenki hozzon magával jegyzetfüzetet, tollat, ingát", akkor felvontam a szemöldököm. Ingát? Én? Azt sem tudtam, hol szerezhetnék be ilyesféle holmit, meg bevallom, idegenkedtem is tőle. Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Persze a tanfolyamra elmentem - és ezt utólag életem legjobb döntésének értékelem.
Kaptam kölcsön ingát, és a kezdeti nehézségek után megszerettem ezt az eszközt. Férfi-énem és női-énem is kapott egyet-egyet (egy sárgaréz és egy rózsakvarc ingát), és folyamatosan tanulom a használatát. Azon a hétvégén kimondhatatlan mennyiségű tudást kaptam Rózsától, aki a legtisztább és legbölcsebb ember, akivel személyesen találkoztam idáig, és közben megnyíltak bizonyos csatornák. Érdekes élmény volt, egyszerűen egyes dolgokat egyszer csak tudtam. Maga a tanfolyam is olyan emlék maradt meg, hogy nem valami újat tanultam, hanem emlékezni kezdtem valamire, ami mindig is az enyém volt. Minden ismerős volt valahogyan. Ezen a hétvégén ismertem meg Beát is, aki később átvette a stafétabotot szellemi vezetésemben.
Elkezdtem tudatosan foglalkozni az asztrológiával. Na nem vittem túlzásba, még mindig nem ez volt a központi kérdés az életemben. De végre elkezdtem hinni, hogy van célja az életemnek. Emlékszem, Rózsához még úgy mentem el, hogy kérem szépen, én azt hiszem, tévedésből inkarnálódtam, nekem itt, most semmi helyem. Nem tudom, minek töltöm itt az időt, mire jó ez az élet, nincsenek céljaim, semmi sem motivál... Most már azonban hittem, hogy valamiért csak itt vagyok, hogy oka és értelme van a létezésemnek - és végre lett kedvem élni. Ez később igen fontos motívumnak bizonyult...

Egy hétvégen Bea korrepetálást tartott asztrológiából néhány osztálytársának (ezoterikus főiskolára járt akkoriban), ahová engem is elhívott. Bár megvolt kinyomtatva a saját születési képletem, otthon hagytam (pedig ki volt készítve, eszemben is volt, hogy vigyem, aztán valamilyen belső késztetés miatt mégis otthagytam az asztalon). Bea azt mondta, akkor itt az ő képlete, elemezzem azt. Természetesen mást mindig könnyebb, mert senki sem próféta a maga hazájában, én pedig - mint nullkilométeres kezdő - mindennemű felelősség alól felmentve éreztem magam: végülis én ezt még nem tanultam, most tanulom, tehát a szokásos teljesítménykényszerem és perfekcionizmusom (amelyekbe egyébiránt komoly rutinom van) nem zavart. Bea adott egy pakli Symbolon-kártyát is. Ezeket előtte nem láttam, a kapcsolódó szakirodalmat nem olvastam. Csak néztem a képeket (az adott bolygó-a-jegyben kapcsolatokról szólnak a kártyák), és írtam, ami eszembe jutott. Fergeteges élmény volt!

Channelling, azaz csatornázás

Megnyíltak a csatornák, és csak úgy dőlt az információ. Utólag fogalmam sem volt, hogy honnan, hogyan, de jött, én írtam... benne lenni a folyamatban teljesen természetes érzés. Semmi transz vagy bármilyen módosult tudatállapot, egyszerűen eszembe jutnak (de ugye honnan jutnak oda?) a gondolatok, és jól teszem, ha nem cenzúrázom őket, hiszen azért jöttek, hogy átadjam őket. Bea időnként eltakarta az arcát, és a végén megkérdeztem, hányszor bánta meg, hogy a kezembe adta a képletét. Hát, nem egyszer... Én viszont teljesen beleszerettem a Symbolonba. Csodálatos segítség, és asztrológiai háttérismeretek nélkül is, pusztán a képekből rengeteg minden jön le! Ez azóta is így van. Bár elolvastam az alapkönyvet a kártyákról, igyekszem először nem foglalkozni vele, és jobb agyféltekéből nézni a lapokra. Amint egy kicsit szabadjára engedem a folyamatot, beindul a csatornázás. Onnan tudom, hogy ez történt, hogy általában akkor, amikor szóra nyitom a számat, még nem tudom, mit fogok mondani, utólag viszont mindig megállapítom, hogy most nagy okosságot mondtam - amit eddig magam sem tudtam. Azóta finomodott a folyamat annyit, hogy másképpen rezeg az, amit át kell adnom, és másképpen az, amikor az üzenet nekem is szól. Néha meg is állok, és mondom magamnak: Virág, figyelj, ezt neked is mondom! Ilyenkor hallgatóságom diszkréten kiröhög, de ez hozzátartozik a történethez.

Felgyorsulnak az események

Úgy tapasztalom meg az időt, mint longitudinális hullámokat: néha összesűrűsödik, majd kitágul. Egy ideig alig történik valami, aztán mintha minden egyszerre akarna a nyakamba zúdulni. Így volt ez 2007. február elsején is. Már előtte eljutottam a Mandala-Véda Kiadóhoz (ezt is Beának köszi), és a próbafordításom meggyőzte őket, hogy amennyiben ők kapják meg a kiadási jogot (és komoly harcot vívtak egy másik, neves kiadóval), akkor én fordíthatom le a Vonzás Törvénye című könyvet (Esther és Jerry Hicks művét). Január elején jártam egy elegáns belvárosi irodaházban, ami egészen közel volt akkori otthonomhoz, és arra gondoltam: olyan jó lenne itt dolgozni, szép hely és nem is kellene utaznom napi két órát miatta. És jelentkeztem jogi szakmérnöki posztgraduális képzésre.
Akkor, február elsején kaptam három telefont. Az egyik az egyetemről jött, miszerint indul a kurzus, felvettek, menjek beiratkozni. A másik a kiadótól, hogy megkapták a jogot, fordíthatom a könyvet. A harmadik pedig egy fejvadász cégtől, akik ki tudja, hol találtak rám, mindenesetre rajtuk keresztül eljutottam új állásomba, az iroda pedig... abban a bizonyos irodaházban volt (és van azóta is). Ez a három telefon, ami fenekestül felforgatta az életemet, másfél órán belül zajlott le. Nos, ilyen mifelénk a „sűrű" időszak...

A Vonzás Törvénye

A könyv újabb gyorsító tényező lett az életemben. Fergeteges élmény volt olvasni, megérteni, és átadni másoknak a fordítás által. Munkának sem volt utolsó: az amerikai angol nem a legkifinomultabb nyelvezet a bolygón, rendszeres a szó- és gondolatismétlés, én pedig szerettem volna nem csupán karakterre elszámolni minden gondolattal (az ugye alap, hogy nem tehetek hozzá és nem vehetek el belőle), de élvezetes, gazdag olvasmányt akartam tálalni - akár az eredetinél is jobbat. Tehát megesett, hogy egy-egy mondat felett ültem akár egy órát is, csiszolgattam, szinonimákat kerestem, máskor pedig megállás nélkül beírtam két-három bekezdést, szinte automatikusan. Nem használok fordítószoftvert, az azok hiányosságai folytán született abszurd szókupacok kifésülése ugyanis számomra küzdelmesebb, mint az egészet megérteni, átgondolni, és a lehető legszöveghűbben átadni egy másik nyelven.
De nem is ez a lényeg, hanem a benne foglaltak. Én elsőszülöttemként tekintve rá, természetesen elfogult vagyok, ám úgy érzem, nagyon szépen összefoglalja a témát, érthető magyarázatokkal, követhető gyakorlatokkal szolgál.
Azt hiszem, mindannyiunknak sokkot jelent, amikor először találkozik a Vonzás Törvényével, és ezáltal saját teremtő hatalmával, saját erejével, saját lényegével. Úgy tapasztaltam, sokakat ez helyből visszafordulásra késztet. Nem könnyű elfogadni, és hitem szerint nem is szabad semmit rágatlanul, kritika nélkül lenyelni, amit elénk tesznek, és azt is megértem, mekkora félelem húz vissza a megszokott „mit-tehetek-én-az-egészről?" -gondolkodásba.
Mások nekifutnak, és később hátrálnak meg. Ez a törvény rámutat életünk egyik alapvető jellemzőjére, és elsőre lelkesítőleg hat, ám tartozik hozzá egy lábjegyzet is, amely így szól: „ja kérem, azt senki sem mondta, hogy könnyű is lesz!".
A fordítás során tehát megismertem egy alapművet - és nekem jobban bevált egy-egy alapkönyv elolvasása, és abból a lényeg kihámozása, mint sok-sok kisebb-nagyobb mértékben a témát érintő kisebb horderejű kötet szellemi összefésülése. Másfelől pedig privát nyereségem, hogy exhibicionista Oroszlán aszcendensem, aki boldogan szoláriumozik a reflektorfényben, végtelen megelégedettséget érzett, amikor megjelent a könyv, és nyomtatásban láthattam a nevemet. Ez a tény nem olyan jelentéktelen, egyrészt mert nekem személyesen igen fontos volt, másrészt pedig, mert több olyan új, nagyszerű embert ismertem meg és leltem barátokra köztük, akik azért kerestek meg, mert látták a nevemet (a többi a barátom-barátjának-barátja láncolat).

Családállítás

2007 december utolsó napjaiban részt vettem egy családállításon. Hét vagy nyolc történetet dolgoztunk fel a csoporttal, és az elején nem kevés szorongással ültem a többiek között. Tudtam nagyjából, mit jelent a családállítás, és attól tartottam, nálam nem fog menni. Kívülmaradásból ugyanis világbajnok vagyok, nem tudok meditálni, nem érzem az energiák áramlását úgy, mint a környezetemben mások (akiknek hideg, meleg, vagy épp kimondottan leír egy-egy érzelmet: félelmet, erőt, szeretetet...). Energiaátadás során sem érzek semmit, akár adom, akár kapom (volt ilyen gyakorlatban részem, illetve reikivel és prana nadival többen is „kezeltek" vagy legalábbis megkörnyékeztek), nem érzek sem meleget, sem remegést, semmi olyat, amit a nagykönyv szerint illene.
Tehát mi lesz, ha ki kell állnom, képviselni valakit egy csoporttársam családjából, és nem fog működni? Nem fogom tudni, hova álljak, kire nézzek, hülyét csinálok magamból, de ami ennél is rosszabb, elszúrom a folyamatot. Az első néhány történetet megúsztam „szereplés" nélkül, ámulva láttam, milyen hatása van a terápiának, és jó volt ott lenni, de csak annyira éreztem magam a csoport részének, ahogy a partvonalon szurkoló néző a meccsnek. Vagy annyira sem. Aztán csak nem úsztam meg, sőt, rögtön „főszerepet" kaptam, azaz annak a szerepében kellett kiállnom, akinek a történetét felállítottuk.
És éreztem. Nem volt semmi transz, semmi ünnepélyes átváltozás, de valahogy éreztem, hogy a szoba melyik részében van kedvem lenni, hova kívánnék nézni, kinek szeretnék a közelében lenni, és ki az, akitől inkább menekülök. Ennek semmi köze nem volt a történeten kívüli viszonyokhoz - többségüket akkor láttam először, és a szünetekben nem volt semmilyen különösebb vonzás vagy taszítás.
Döbbenten láttam, hogy mások reagálnak rám, közelednek vagy épp menekülnek, hogy két ember közel áll meg egymáshoz, és bennem kiabál valaki, hogy „menj onnan, mit keresel te mellette?". És egyszer csak hirtelen iszonyúan melegem lett, alig kaptam levegőt - amikor felfogtam annak a másik családnak egy titkát, előbb tudtam, mint a többiek, ha csak egy fél perccel is, és rémülten néztem a családállítást vezető szemébe: mondd ki te, én nem bírom! Tehát nem maradtam kívül, újra meggyőződtem valamiről, ami működik.
A saját történetem is megdöbbentett, mert valamiféle régi családi ügyre számítottam, azonban az jött ki, hogy a felvetett problémámat nem egy valahai nagymamámmal való megbékélés hozza el, hanem saját magammal kell „találkoznom", és „meg kell születnem" - ugyanis még nem mondtam igent az életre, noha 33 éve csinálom már a belégzést-kilégzést ebben a létidőben. Aki azt hiszi, könnyű döntés volt, és csak egy laza „igen, persze, élni akarok!", az nagyon téved. A feladatom az volt, hogy menjek át a helyiség túlsó oldalára (kb. 3 méterről beszélünk!), ott az „élet". Nos, nem tudtam egyedül elmenni odáig!!! Megkaptam a kért segítséget, és a nap happy end-del zárult. Ám végtelenül tanulságos volt, és az élni vagy halni kérdés nem utoljára került terítékre.

Két lét között

Sok minden megváltozott az életemben, és 2008 elején teljesen biztos voltam abban, hogy akarok élni, jó élni, feladatom és tervem van itt a világon, és úgy általában, ide nekem a közmondásos oroszlánt is. Ám ez nem volt mindig így, korábban évekig éltem afféle lappangó depresszióban: reggel felkeltem, és vártam, hogy este legyen, és múljon el ez a nap is, essünk túl rajta, aztán talán majd egyszer, a messzi jövőben valami változni fog. Akkoriban arra sem volt rálátásom, hogy ugyan mégis mitől változna bármi is? Most azonban tele voltam tervekkel, vágyakkal, és hozzá erővel - és az Élet levizsgáztatott.
Azt már korábban megtanultam (köszi, Bea ), hogy amikor már úgy érezzük, megtanultuk a leckét, és továbbléphetünk, az Élet (Sors, Isten, ahogy tetszik) visszahozza még egyszer a helyzetet, és levizsgáztat, immáron élesben, biztosítókötél nélkül, komoly feladattal.
Valamikor január-február táján történhetett meg, de március vége volt már, mire kórházba kerültem, az utolsó pillanatban, ahol egy életmentő műtéttel két lét közé kerültem: volt néhány nap, amikor itt sem voltam (az intenzíven nem kötöttek fogadást a megmaradásomra), de a túlvilágon sem. Sok mindenre emlékszem, és mostanában kezd le is tisztulni a történet annyira, hogy nekiültem papírra (monitorra) vetni mindazt, ami ott történt, amit kaptam - azért, hogy továbbadjam.
Ez a fejezete az életemnek önmagában is egy könyv (lesz nemsokára), tehát itt nem részletezem. Mindenesetre a fizikai kiszolgáltatottság, lelki lényem megtapasztalása, gyengeség és felerősödés, újjászületés és átalakulás ajándékait kaptam meg. Most csak annyit: ha jönne egy angyal azzal, hogy ha úgy kívánom, meg nem történtté tehetem a dolgot (és a hasamról is eltűnik a 20 centis vágás), nem akarnám. Ennyi csodás ajándékot hogy máshogy kaphattam volna?
Annyit azért el kell mondanom e helyütt, hogy megtapasztaltam a szabad akaratot. Ugyanis nem küldtek, nem hívtak, nem utasítottak... rám volt bízva, hogy megyek, vagy maradok. Maradtam. Ezer oka van ennek is.
Immár nem hiszem, hanem tudom... mindazt, amit ott tapasztaltam. Ez pedig lényegi motívum, amit nem hagyhatok ki.

Itt és most

Nem hiszek a véletlenekben. A szó egyébként tökéletesen kifejező: nem valami ok nélkül létezőről van szó, csak olyasvalamiről, amit nem véltem. Attól, hogy nem gondoltam végig, még igenis törvényszerű, hogy megtörténik. Például ha a tenyeremen egyensúlyozok egy paradicsomot, és ugrálok közben, a paradicsom pedig egyszer csak legurul a tenyeremről, és a padlón átlényegül pürévé. Véletlen, amennyiben nem szántszándékkal tettem. Másfelől azonban a fizikai törvényei alapján teljesen törvényszerű, elvárható esemény volt a szegény paradicsom leplaccsanása. Mert ugye kinetikus energia, gördülési ellenállás, gravitáció...
Ugyanezt gondolom a világon mindenről. A „véletlenek" azok az események, amelyeknél nem látjuk az összefüggést. De attól, hogy valamit nem látunk, az még létezik. Túl jól össze van rakva ez a világ ahhoz, hogy helye lenne benne random tényezőnek.
Mindaz, ami történt velem a múltban, kellett ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. Nem tértem ki baráti és párkapcsolataimra, mert bár mindenkitől rengeteget tanultam és kaptam, valószínűleg nem fogadnák egyöntetűen örömmel, ha részletezném. Talán majd máskor.
Tudom, miért vagyok itt. Végre tudom. Most lehet nagyon elvont szópárokkal művészkedni, mint például: „tanulni és tanítani", „adni és kapni", „szeretni és szeretve lenni". Éppenséggel mindegyik igaz, de talán túlságosan általános. Az tény, hogy amint birtokába jutok egy morzsányi „fontos információnak", szinte azonnal (értsd: órákon belül!) jelentkezik valaki az életemben, akinek épp arra van szüksége.
Mind a masszázs, mind a Symbolon eszközök arra, hogy annak, aki megtalál, megadhassam azt, amiért találkoztunk. És természetesen én is kapok, folyamatosan.

Az élet szép!!!

2009 nyarán-őszén született meg ez a honlap, hogy segítsen. Segítsen nekem, azzá lennem, akivé lennem hivatott vagyok, és segítsen mindazoknak, akikkel esetleg nem futok össze az utcán, munkahelyen, baráti társaságban, ám mégis jót tehetnek életükben azon gondolatok, melyeket történetesen én foglalok itt írásba.
Az információ mindannyiunk rendelkezésére áll, mint a rádióhullámok, melyek akkor is itt vannak a levegőben, ha nem kapcsoltuk be a rádiót, nem hangoltuk az adott frekvenciára, esetleg nincs is rádiónk, vagy épp roncs, mert beleállítottunk egy csavarhúzót dühünkben, amikor olyat hallottunk benne, ami nem tetszett. Nem véletlen ez az allegória, különösen a csavarhúzós rész. De erről majd máskor.

**************************************************************************************

Tudom, ez a szöveg - azon túl, hogy marha hosszú volt - irodalmilag hiányos, merthogy nincs neki tisztességes lezárása. Naná, hogy nincs, sőt, az sem kizárt, hogy még később megtoldom egy-egy gondolattal. Ilyen a memoárírás: csak akkor szépen lezárt kerek történet, ha az utolsó fejezetét már az örököseim írják meg, jóval a testem humuszként való újrahasznosítása után. Majd igyekszem úgy nevelni a leszármazottaimat, hogy valaki tegye meg ezt a szívességet - de az még vagy 80 év. Addig meg ez van.