Masszázs – csak semmi tipológia!

Ha meghalljuk a masszázs szót, ma már ezer és egy verzió jut eszünkbe, a szakirodalom lefolyik a polcról, és kicsit talán el is vagyunk veszve, amikor választani próbálunk az eszeveszett kínálatból. Természetesen szeretnénk a „legjobbat" megtalálni, és ahhoz hűnek maradni, illetve vágyunk arra, hogy tudjuk, mi is a jó nekünk. Körülöttünk sokan esküsznek egyik vagy másik fajtára, és van is miből válogatni, hiszen az egyik „száraz", míg a másik bő olajban „pácol", az egyik óvatos, simogatós, a másik recsegtet-ropogtat, az egyik a nyugati anatómián alapul, a másik a keleti energiaáramlás tanain... na ezért nem megyek bele a tipológiába.

Ennél sokkal egyszerűbb dolgot szeretnék hangsúlyozni a masszázzsal kapcsolatban. Ez pedig az érintés gyógyereje. Az emberek sok csatornán kommunikálnak egymással, ezek némelyike tudatos, némelyike nem. Beszéddel (és itt nem csak a tartalom, de a forma, azaz a hanghordozás is lényeges), mimikával, testbeszéddel, nem utolsó sorban tetteinkkel - és érintéssel is. Az eredmények ismeretében nyugodtan kegyetlennek mondható kísérleteket végeztek kismajmokkal, de embercsecsemőkkel is: az egyik csoporttól megvonták az érintést. Etették, gondozták őket, de senki meg nem ölelte, meg nem simogatta őket. Sajnos az etetés és melegen-tisztán tartás nem volt elég az életben maradásukhoz. Nem csupán legyengültek és megbetegedtek, de sokan el is pusztultak a „kísérletben".
Ma azt állítják az ehhez értők, hogy az embernek napi legalább tíz szívből jövő ölelésre volna szüksége az emocionális jól-léthez. Tegye fel a kezét, aki megkapja - és aki megadja valaki másnak. Ti vagytok a boldog kevesek... Nagyon szomorú, de a Földön élő emberek túlnyomó többsége a közelébe sem kerül az ideális értéknek, ami aztán kötődési, párkapcsolati gondokat okoz. Na persze ez sok esetben a tyúk vagy tojás kérdéskört érinti: most nem „tud", mert régebben nem „kapott", ezzel viszont valaki más nem „kap", aki emiatt később nem „tud" szerető ölelést nyújtani. Ki tudja, hol, mikor, melyikkel kezdődött az egész... mindenesetre, mint mindig, most is kezünkben a sorsunk, van lehetőségünk megtörni az átkot, azaz a negatív mintát, ehhez azonban fokozott tudatosságra van szükség.

Az érintéssel, az öleléssel egyben kommunikálunk is, mégpedig valami olyasmit üzenünk embertársunknak, hogy „itt vagyok veled, szeretlek és vigyázok rád". Az öleléssel inkább a férfiaknak van gondjuk, hiszen a nevelés a kezdetektől komoly nemi megkülönböztetéssel működik. Erre is volt kísérlet: anyukákat teszteltek, akik kaptak egy nagyjából egyéves gyermeket, hogy kicsit játsszanak vele, vigyázzanak rá, legyenek vele. Az egyik alkalommal kislánynak öltöztették fel ugyanazt a csemetét, a másik alkalommal kisfiúnak. Megfigyelték, hogy a „kislányt" sokkal többet babusgatták, ölelgették, ha elesett és megütötte magát, akkor ölbe vették és vigasztalták, a „kisfiú" viszont sokkal kevesebb testi kontaktust kapott, és ha elesett, közölték vele, hogy „katonadolog", nincs semmi gond, szedje össze magát. A fiúk amúgy is hajlamosabbak (mármint a statisztikai átlag) inkább a tárgyak iránt érdeklődni, és jól elvannak magukban is, a lányok pedig inkább az emberek felé nyitottak, aminek logikus evolúciós magyarázata is van. A végeredmény pedig az a szólásmondás, miszerint „a nők annyira vágynak a gyengédségre, hogy ezért szexre is kaphatók, a férfiaknak viszont annyira kell a szex, hogy ezért a gyengédségre is hajlandók".
Félretéve a mondás rosszmájúságát, észre kell vennünk, hogy sajnos ebben van valami. Már amennyiben a férfiakat úgy nevelik sok helyen, hogy semmi ölelkezés, semmi puszilkodás - és már gyermekként is megfosztják őket ettől. Mire felnőnek, megtanulják a „szabályt", miszerint testi kontaktus egyetlen lehetséges, megengedett, elismert - sőt: megkövetelt! -  formája számukra a szex. Már tudat alatt transzformálódik az eredeti vágy, a másik ember közelsége iránti vágy (ami lehet testvéri, baráti szeretet is!), és szexuális ingerként tudatosodik. És íme a férfi, akire a nő panaszkodik, miszerint „ha szex, akkor szex, de azon kívül semmi". A „semmi" tág fogalom, de ismerek például olyan férfit is, aki legszívesebben a kezét sem fogná meg a kedvesének, és elképzelhetetlen számára, hogy „csak úgy" megölelje, vagy adjon neki egy puszit arra jártában. Pedig a férfiaknak legalább annyiszor „csak" odabújásra volna szükségük, mint a nőknek, de ezt veszettül nehezen hozzák fel tudatos szintre. Ezért szenvednek a „szexmegvonástól" és élik meg személyes sértésnek, ha kedvesük ezért vagy azért nem nyitott a szexuális aktusra: nem tudják, hogy talán a csendes összebújás is elég volna nekik, és úgy érzik, teljes körű szeretetmegvonás sújtja őket.

És hogy ennek mi köze a masszázshoz? Csupán annyi, hogy a masszázs is az érintés egy formája. Azon túl, hogy izomlazító hatású, mégiscsak test-test kontaktus. Ha egy szót nem szólnak a felek egymáshoz, akkor is együtt vannak, és testük kommunikál egymással.
És miért kerülöm a tipológiát? Mert szerintem az egész nem olyan fontos. Megkövezhetnek érte a szakemberek, de úgy gondolom, minimális tudás kell a jó masszázshoz, és sok-sok szeretet. Nem kell feltétlenül iskolákat kijárni ahhoz, hogy családunk tagjait egyszer-egyszer megmasszírozzuk. Mondjuk meg közben, mi esik jól, amikor kapjuk - erről, lássuk be, könnyebb nyíltan beszélni, mint ha a szexről volna szó! - és figyeljünk oda szerettünk jelzéseire, amikor adjuk. Ne essünk neki teljes erőből, nem csupán azért, mert pillanatok alatt kifáradunk, és egy életre elmegy a kedvünk az egésztől, hanem azért is, hogy ne okozzunk fájdalmat. Majd ha a „páciens" kéri az erősebb bánásmódot, akkor ráérünk jobban meggyúrni az adott területet. Összességében annyi a lecke: meg kell tanulnunk megérinteni egymást.