Tündér, add át a varázspálcádat!

Elképzelted valaha is, mi történne, ha a mesebeli tündér, aki az erdőben eléd toppan, és azt mondja, teljesíti három kívánságodat, azt kapná válaszképpen: „add át nekem a varázspálcádat!"? Vajon miért nem jut ez soha eszébe egyetlen mesehősnek sem? Mert mindenki beéri három jól irányzott kívánsággal? Netán mert azt vélik, a hatalom nem a pálcában van? Esetleg sejtik, hogy a tündérhez hasonlóan ők sem használhatnák csupán önös céljaikra, a pálca átvételével feladatot is kapnának: mások kívánságát teljesíteni?

És mit tenne a tündér? Átadná a pálcáját? A logika szemszögéből nézve igen, hiszen ez is egy lehetséges kívánság. Na de hogyan tovább?
Nézzük, mi is a varázspálca? A pálca varázsol? Vagy a tündér, manó, varázsló, boszorkány, aki mögötte áll? Esetleg egyik sem, hanem egy tárgyon és emberen túlmutató hatalom?
Valószínűleg a pálca önmagában nem bír hatalommal. Erre a kérdésre ugyan a Harry Potter-könyvek szerzője nem tér ki, de gyanítom, a pálca, mely a tehetséges varázslók kezében sikeresen működik, a kevésbé tehetségesek kezében pedig összekuszálja a dolgokat, egy mugli számára csak egy darab fa lenne. A varázspálca tehát szimbólum, ugyanúgy, mint a király kezében a jogar. Nem a jogar miatt uralkodó ő, nem veszti el királyi mivoltát, amikor épp nem tartja a jogart a kezében, és ha az udvari takarító kézbe veszi portalanítás végett, nem válik tőle királlyá. Mégis: szimbólum, a hatalom szimbóluma.
Mindannyian varázspálcával a kezünkben születünk, birodalmunk pedig a saját életünk. Nem, nem a másoké felett rendelkezünk, és mások sem bírnak eredetileg hatalommal a mi életünk felett. Az alapelképzelés szerint ki-ki úr a maga portáján - a másikén viszont nincs dolga, sem hatalma. Mégis, lépten-nyomon hatalmi harcok közepette találjuk magunkat, szinte az egész életünk arról szól, ki győz ki felett.
Nem először hivatkozom Redfield könyvére, a Mennyei próféciára, amelyben nagyszerű összefoglalást kapunk arról, milyen úton-módon nyerünk energiát egymástól, és arról, hogy egymás energetikai kizsákmányolásának egyetlen feloldása az, ha a Forrásból töltekezünk fel. A szerző egyszerű tipológiával él, és négy kategóriába sorolja be az energiaelszívó módszereket: van a megfélemlítő, aki nyílt agresszióval, figyelemfelkeltéssel, hangoskodással él, az ő ellenpólusa a „szegény én", aki elesettségével próbál sajnálatot és bűntudatot kelteni másokban, és így kivívni a figyelmet, illetve van a vallató és a zárkózott párosa, ahol az egyik állandóan jelen van, nyomul, faggat, ha mást nem, akkor a „most mire gondolsz?" kérdéssel tapos bele a lelki intim szféránkba, a másik pedig épp azzal vonja magára mások figyelmét - és így elnyeri energiájukat -, hogy titokzatosan csendben marad akkor is, amikor szólnia kellene.
Azon túl, hogy milyen szomorú eredménnyel jár egymás energetikai kifosztása, több bajom is van azzal, hogy a másik emberből töltekezzünk. Az első, hogy ez az energia véges. Lehet, hogy már mindenkit kifacsartunk, kiszívtunk, kimerítettünk, azonban mégsem laktunk jól az energiáikkal. Ennek természetesen minőségi oka is van: vattacukorral nem lehet jóllakni! Mások energiái ugyanis nem feltétlenül tiszta energiák. Minden energia, amit mástól kapunk, magán hordozza az adott ember energiamintázatát. Ez a mintázat magában foglalja nem csupán a másik ember örömét, derűjét, de az összes félelmét, haragját, szorongását is. Tehát még ha nyertünk is valami kis energiát a másik embertől, minőségében nincs benne sok köszönet. Szerintem ez a nagyobbik baj.
Nemrégen beszélgettem erről valakivel, aki arra panaszkodott, hogy csak akkor tud gyorsan, hatékonyan és összeszedetten dolgozni, létezni, ha egyedül van. Amint valaki van a közelében, fáradtabb, szétszórtabb lesz - és általában van is valaki mellette, még ha egy másik szobában is, még ha nem is szól hozzá, de ott van. Beszélgetőtársamnak két dolgot kell megtanulnia: egyfelől védelmet építeni mások energiaelszívó ereje ellen, másfelől pedig önnön feltöltődését a Forrásból biztosítani. A Forrás ugyanis végtelen és tiszta energiát nyújt.
Miért nyúlunk mégis sokszor és sokan szívesebben embertársaink energiáihoz? Mert az az egyszerűbb. Igaz, hogy kevesebb is, nem is olyan tiszta, de könnyebben elérhető. Könyvek tucatjai foglalkoznak azzal, mind a spirituális irodalomban, mind a pszichológia, szociálpszichológia területén azzal, hogy mi módon tudjuk egymást tönkretenni, és hogyan tudunk védekezni mások tudatos vagy tudattalan energiaelszívó lépéseivel szemben, így ezekre most nem térek ki.

Foglalkozzunk inkább azzal, hogy miért is adjuk át varázspálcánkat másoknak. Ugyanis az, hogy mi történik a tündérrel egy ilyen kérés után, a még meg nem írt mese rejtelmes ködébe burkolózik, azt viszont tisztán láthatjuk, hogyan alakul az életünk, ha a saját varázspálcánkat más kezébe adjuk.
Először is: miért? Kedvenc metaforám, így nem először írom le: az az érem, melynek az egyik oldalán a SZABADSÁG, ERŐ és HATALOM szavak állnak, másik oldalán ezt a feliratot viseli: FELELŐSSÉG. Ez sok mindent megmagyaráz. Ugyanis sokan annyira félnek a felelősségtől - mintha az valami halálos ítélet volna! -, hogy szívesebben testálják azt másra, mégpedig bárki vagy bármi másra. Áldozatnak állítják be magukat, akik azért élnek olyan élethelyzetben, amilyenben, mert... mert a családi háttér, amelyben felnőttek, nem támogatta őket, mert a kormány, a főnök, a szomszéd, a zsarnok házastárs, a fészekaljnyi csemete döntéseinek vannak kiszolgáltatva. Felelős továbbá az időjárás, a csillagok állása, a Jóisten, meg természetesen az Ördög, illetve Murphy, aki átvette a nyolcadik napon a világ felett az uralmat, és ez meg is látszik a világon.
Természetesen mindent meg lehet ezekkel a tényezőkkel magyarázni - végül is azért van ekkora agyunk, hogy magyarázkodásban profik legyünk -, de hol marad a saját erőnk, akaratunk a történetből? Itt mindenkinek van ereje, hatalma, akarata az életünkben, csak nekünk magunknak nem? Érdekes... mindenkinek van varázspálcája, csak mi magunk szaladgálunk itt a világban, teljesen varázsképtelenül?
Ember és ember között nincs különbség a szabad akarat tekintetében. Mindannyian megkaptuk, élhetünk és visszaélhetünk vele. Mégis, történelmünk során mindig voltak olyanok, akik megkülönböztetéssel éltek. Régen, nagyon régen, a hivatalos vallások is úgy indultak útjukra, hogy megjelent a pap, azaz a pontifex. A szó eredeti jelentése: hídverő. Ő az, aki hidat épít Isten (és itt bármely szinonima behelyettesíthető) és az ember közé. Más kérdés, hogy nem lenne rá szükség, ha előzetesen nem robbantott volna szakadékot, nem hitette volna el az emberrel, hogy elszakadt Istentől. Manapság pedig soha nem látott mennyiségben és változatosságban árasztják el a világot mesterek és guruk, akik... akik mit is művelnek? Nos, a skála igen széles. A hatalom csábítása nagyobb, mint valaha.
Vannak, akik minden emberben meglátják az isteni fényoszlopot. Ha úgy tetszik, mindannyiunkat teremtő erőnk teljében, varázspálcával a kezünkben látnak. Egyik kedvenc példám erre egy csodálatos képességekkel megáldott gyógyító, aki tanít is, igyekszik minél szélesebb körben átadni a tudását, mégpedig bárkinek, aki jelentkezik nála. Szerinte ugyanis nincs „alkalmassági vizsga", mindenkiben megvan a képesség, csak fel kell ébreszteni. Első találkozásunkkor ugyanazt mondta, amit tőlem is sokan hallhattak már: „az a cél, hogy ne legyen rám szükség". Legyen szó testi gyógyításról, lelki bogok kibontásáról, nem lehet az a végső cél, hogy valakit magunkhoz láncoljunk azzal, hogy „majd megmutatom én neki, mit lépjen, hogyan éljen". A végső cél az egészség. Egészséges embernek pedig nem kell sem test-, sem lélekorvos.
Sokan előszeretettel neveznek ki gurunak, mesternek, vezetőnek valakit, aki spirituális fejlődésük útján tud nekik újat mutatni. Önmagában ezzel nincs bajom, csak akkor kezdem ráncolni a szemöldökömet, amikor elkezdenek isteníteni másokat. Szerintem, aki emberbőrben él, mind tanulni és fejlődni jött ide, nem tévedhetetlen, ő is a maga életében él, nem az enyémben vagy máséban. Másfelől pedig mindenkinek rendelkezésre áll minden képesség, élén a saját intuíciójával, az „isteni vezetők" viszont sokszor ennek teljes elnyomásával működnek. Nem az a legnagyobb gondom ugyanis, amikor valaki isteníteni kezd egy másik embert: az az igazi problémám, ha az illető ezt nem utasítja vissza! Épp az, aki útján már sok mindent megtapasztalt, tudhatja igazán, mennyire nincs joga másokon uralkodni és elnyomni fejlődésüket - csak azért, hogy azok életük végéig a lábainál térdepeljenek.
Egy kedves barátném arról számolt be, hogy tanácsadó munkája során megesik, hogy valaki olyan áhítattal néz rá és issza a szavait, mintha ő egy istennő lenne - ő pedig mindig lerángatja az illetőt a földre, tudatosítja benne, hogy nem istennő, nem is vállal ilyen szerepet, igyekszik a helyén kezelni a feladatát, és a másik féllel is megértetni, hol végződik a tanácsadói-segítői munka, és hol kezdődik az egyéni akarat és felelősség.
Egy másik példát nemrég olvastam egy honlapon: az illető bemutatkozásában megemlíti, hogy részesült egy bizonyos energetikai gyógyító rendszer első fokú beavatásában, azonban visszaküldte a beavatási energiát, mert hiszi és vallja, hogy a gyógyító energia mindenkinek a rendelkezésére áll, és nem valakin keresztül kell megkapnia. Ezzel szemben vannak, akik aszerint csoportosulnak, hogy X. vagy Y. mestertől kapták a beavatást, és sokan személyi kultuszt csinálnak a dologból, hogy azt ne mondjam, rajongói klubokat alakítanak ki aszerint, hogy „melyik mester útját járják". Nos, szerintem a saját útjukat kellene, de ez csak az én véleményem.
Szélsőséges példákat is látok, egyre többet: már rég nem vicc, hogy a delikvens reggelente felhívja a guruját/asztrológusát/mesterét/tanácsadóját vagy nevezze, ahogy akarja, hogy az mondja meg neki, kávét igyon vagy teát, felkeljen-e aznap, vagy maradjon ágyban, kiránduljon-e hétvégén vagy üljön inkább a négy fal között. Vajon hogyan vállalják fel ezek a „guruk" a felelősséget mások életéért? Hiszen az ő klienseik/tanítványaik (megint csak nevezzük, ahogy akarjuk) rajtuk keresztül élnek! Vagy akkora élvezet mások lelkén uralkodni, hogy észre sem veszik, a pálcák átvételével feladat és felelősség is jár? Olyan felelősség, amit talán nem is vállalhatnának?

Mi lesz az eredménye annak, ha ily módon átadjuk varázspálcánkat? Először is, amit nem használunk, elsorvad. De legalábbis nem fejlődik. Akinek mindig más mondja meg, mit tegyen, elveszti a kapcsolatot önnön intuíciójával, önnön teremtő erejével. Ha van egy guru, aki ellát instrukciókkal, legyen szó az élet kisebb (kávé vagy tea) vagy nagyobb (kitartani vagy elválni/felmondani/elköltözni) dolgairól, akkor teljesen felesleges, hogy másoknak Benső Énjük, Felsőbb Énjük legyen, saját kapcsolatuk legyen az Isteni Bölcsességhez. Ezzel az ember lemond épp a legértékesebb, isteni részéről. Holott szabad akaratot, intuíciót, kapcsolatot a Forrással mindannyian kaptunk!
És vajon valaki más jobban tudja, mi kell nekünk? Valaki más jobban tudná élni az életünket, mint mi magunk? Egyáltalán, a sajátja mellett elbírja-e egy ember (még ha akármilyen magas szinten élő mester is) valaki más életterhét is? Röviden: más kezében jobban működne a varázspálcánk? Nem hinném. Nem véletlen az az élet, amit élünk. „A pálca választja a varázslót", mondja Mr. Ollivander a Harry Potter történet elején. Képességeink, vágyaink, akaratunk mind egyedi és megismételhetetlen személyiségünk részei. És a saját pálcánkat bizony a mi kezünkbe valónak faragták. Fontos tehát inkább azzal foglalatoskodni, hogy felfedezzük, megismerjük, sőt, továbbmegyek: megalkossuk önmagunkat és életünket. A saját pálcánkkal. Amit a saját kezünkben tartunk.

Még valamit a tündér varázspálcájával kapcsolatosan: észrevetted, hogy a mesében a tündér mindig mások kívánságát teljesíti? Holott varázsolhatna magának egy gyönyörű palotát, medencével, szaunával, ötállásos garázzsal és télikerttel, és nagyszerűen elüldögélhetne benne a világ végéig. Ő azonban a hatalmát szolgálatra kapta. És szolgál. Járja az erdőt, és időről időre elgondolkodtató felajánlásokat tesz egy-egy vándornak. Hatalmunkat mindannyian szolgálatra kaptuk. Nem arra, hogy mások kárára „varázsoljunk". Nem arra, hogy saját gyarapodásunkon kívül más ne érdekeljen. Nem arra, hogy öncélú erődemonstrációval nyűgözzünk le másokat (húúú, idenézz, mit tudok én csinálni!). Neale Donald Walshnál olvastam: „Az életed nem rólad szól. Az életed az egész világról szól." Erre kaptuk a hatalmunkat: hozzátenni valami jót a világhoz, amiben élünk. Ki hogyan. De mindannyian megkaptuk ezt a hatalmat. És mindannyian varázspálcával a kezünkben születtünk.

Hogyan folytatódik tehát a mese, amelyben a vándor találkozik a tündérrel? Szerinted? Gondold végig, írd meg! Addig is, közreadom, mit válaszolt a kérdésre Körtemanó:

„A tündér a vándor elé toppant, és így szólt:
- Teljesítem három kívánságodat!
A vándor gondolkodott: hogyan férhetne bele minden vágya három kívánságba? Amikor annyi minden van a világon, amit meg akar szerezni, és oly kevés az, amit a magáénak tudhat! Kérje harmadik kívánságnak azt, hogy minden kívánsága teljesüljön? Jó gondolat, de van egy kis baj vele: kell hozzá a tündér. Vajon a tündérek halhatatlanok? Mert ha magának megszerzi még a halhatatlanságot is, mi lesz, ha a tündér kihal mellőle? Na meg milyen dolog már ez, örökké kérincsélni... Megvan! A pálca! Övé lesz a varázshatalom, akkor aztán a tündérre sincs tovább szüksége, ő lesz a világ ura!
Ezt válaszolta tehát a vándor:
- Add nekem a varázspálcádat!
A tündér szomorú mosollyal nyújtotta át pálcáját. Azt mondta:

- Tudom, miért kérted. Nem te vagy az első, aki a varázspálcámat kéri. Úgy tűnik, az emberek nem tanulnak egymás hibáiból. A pálca csak eszköz, csak szimbóluma a hatalomnak, melyet szolgálatra kaptam. Az a pálca ott a kezedben már csak egy ócska, roppanó gally. Nekem azonban már nincs varázspálcám, így a második és harmadik kívánságodat nem áll módomban teljesíteni.
Ezzel a tündér eltűnt a fák között. A vándor ott maradt, kezében egy gallyal, amely ugyan szép fényes, sima felületű volt, hiszen tündérkéz simogatta ezer éven át, de végső soron nem volt más, mint egy ágacska, törhette volna bármelyik cserjéről az út mentén.
Kicsit beljebb az erdőben, egy tisztáson, a tündér odahajolt az egyik bokorhoz, és sóhajtva így szólt:
- Kérlek, adj nekem egy újabb vesszőt."