Szendergő szerelem

Fermons nos portes
A double tour
Chacun apporte
Son seul amour.
(Apollinaire)

A szerelem, közhelyszerűen a legcsodálatosabb és egyben a legkeservesebb élmény, amiben földi életünk során részünk lehet. S miért e szélsőség? Mert racionális világunkban uralkodó elménk számára kezelhetetlen, az érzelmek birodalmához tartozik, e birodalom azonban ma földalatti mozgalomként, rejtőzve élhet csak tovább.

Megtanultuk elviselni kínjainkat és eltitkolni örömeinket, megtanultuk "politikailag korrekt" módon kifejezni érzelmeinket, amelyben csupán a lényeg, az érzelem vész el, s megmarad a csupasz önkifejezés. Igen, világunk megengedi, hogy boldogok legyünk, csak csináljuk óvatosan, otthon a négy fal között, akkor is csak halkan, lábujjhegyen, hogy meg ne bántsuk azt, akinek terhére lenne mosolyunk, kacagásunk, sikolyunk, táncunk és énekünk. S terhére lenne mindez azoknak, akik maguk épp nem élik át ugyanezt az érzelmi hullámcsúcsot, akik nem tudnának osztozni örömünkben, sőt, saját kevésbé boldog állapotukra emlékeztetve őket, még mélyebb bánatot okozna nekik látni boldogságunkat.

És igen, világunk azt is megengedi, hogy boldogtalanok legyünk, szenvedjünk fájdalmunkban, csak csináljuk magunkban! Ne lássák könnyünket, ne hallják, amikor üvöltünk a kíntól, és tehetetlenül vergődve járunk fel s alá bezárt szobánkban... és persze végképp ne menjen érzelmi életünk a munkánk rovására, a társadalom örök haszonállataként egyenletesen húzzuk tovább az igát: nem omolhatunk össze, de még csak dekoncentráltak sem lehetünk, tennivalóval elárasztó külvilágunk rovására nem figyelhetünk befelé, bensőnk forrongó, izzó, felforgató eseményeire.

Ez volna hát az érzelmek árnyékbirodalma, amelynek létezését és létezéséhez való jogát csupán formálisan ismeri el a ráció világa, hiszen verset mondani is csak lassan, tagoltan lehet, hogy a többiek értsék... nem látunk-hallunk olyat, hogy valaki könnyektől elcsukló hangon suttogná, vagy épp boldog, gurgulázó nevetéssel fűszerezné a verset, a dalt, átérezve, amit kimond, hogy a többiek is érezzék. E létező, de megtagadott birodalomban a szerelem különleges státuszt tölt be. A világ többi, bensőnkön kívüli tárggyal bíró öröm- vagy bánatforrása sokkal inkább lecserélhető másra, mint szerelmünk. Vágyhatunk tárgyakra, élményekre, megkapjuk őket, vagy épp nem, de kapunk helyette mást, és akkor örülünk annak... de szerelmünk csak egy van egy adott időpillanatban, és akkor senki és semmi más nem érdekel, nem pótolhatja. E kizárólagosság olyan éteri magasságokba emeli a lelket, amikor két szív egymásra talál, amelyet anyagba ragadt és sterilre racionalizált földi lényünk sem tud nem észrevenni.

Ezért találjuk meg a szerelmet a legősibb szent iratoktól a mai erőszakos marketinganyagokig mindenhol a világon. Nincs olyan emberi közösség (és akkor még nem ejtettünk szót az állatokról, pedig ők is számtalan tanújelét adják, hogy két teremtményt gyakran nem csupán a szaporodás ösztöne tart össze ideig-óráig), mely ne ismerné a szerelmet, még ha társadalmi szinten el is utasítja azt. Több elmeszakértő és egyéb gondolkodó ember levezette már a boldog, beteljesült szerelem elmebetegséghez való igen nagy hasonlóságát, megállapítva, hogy ha nem volna ennyire jó, bizonyára kezeltetnénk magunkat.

Ám micsoda kínt okoz a viszonzatlan vonzalom! Amikor nem szabadulunk a szerelmünk iránt érzett kizárólagos érzelemhullámtól, ez azonban ahelyett, hogy hátára emelve a magasba röpítene, fejünkre omlik, beborít, szinte belefulladunk. Nem múlik a kín, csak mert elhatározzuk, hogy "nem éri meg" foglalkozni vele. Hiszen az érzelmek, és nem a ráció világában vagyunk, a szerelmet nem lehet akarni, nem lehet erőből létrehozni, ha nem érkezik el életünkbe magától, és ugyanígy, nem lehet elhatározással elpusztítani sem.

Ott állunk tehát érzelmeink áramában, szívünk nyílt seb, és nincs menekvés a helyzetből. Megpróbáljuk mégis, hiszen élni és túlélni akarunk. Hadrendbe állítjuk elménket, amely ugyan idegenül mozog a könnyek és kacagás világában, mégis, menti a menthetőt - önmaga fennmaradása érdekében! Megpróbálunk hát józan eszünkre támaszkodni, és leépíteni magunkban a csírázó csodát, tudván, ha tápláljuk, csak fájdalmunk növekszik, és idővel felemészti elménket, testünket, életünket. Megpróbálunk megölni valamit, ami erősebb és hatalmasabb nálunk, így nincs felette hatalmunk, mégis megpróbáljuk, mert életösztönünk azt diktálja. Mit érhetünk el hát? Megölhetjük? Elpusztíthatjuk? Győzhet a ráció az érzelmek világában? Nos, ideig-óráig megkaphatjuk a győzelem illúzióját. Ez az idő elég lehet ahhoz, hogy kicsit erőre kapjunk, összeszedjük magunkat, de ahogy a tenger hullámzása is csak kis időre csitul, ahogy elül a szél, e törékeny belső békénk állapota sem maradandó.

Mint tudjuk, a gyermekmesék valójában lelkünk földi kalandozásainak allegorikus leírását adják, mintegy eszközt nyújtva a megélt események megismerésére és feldolgozására. Mi történik hát, ha halálba küldünk valamit, amit nem pusztíthatunk el? Tetszhalottat, zombit csinálunk belőle. Költőibb kifejezést is kereshetünk e helyzetre élet és halál között, ami elfátyolozza természetellenes, ezért sötét és fájdalmas jellegét, újfent becsapva magunkat.

De gondoljunk mesebeli megfelelőjére! Több, a nyugati kultúrkörben jól ismert alakja van ennek az állapotnak, ilyen például Hófehérke, aki mérgezett almával a szájában fekszik az üvegkoporsóban, a törpék pedig azt hiszik, halott. Mivel a gonosz mostohának nem áll hatalmában elpusztítani őt, csupán a halál illúzióját érhette el, de ez az illúzió mindenkit meggyőzött: a mostoha boldog, hogy megszabadult tőle, az őt szerető törpék pedig végleges elvesztését siratják. Halálnak tűnik az állapota, bár ahogy rátekintenek, mindannyian látják, hogy "olyan szép, mintha élne".

Csipkerózsika története a másik oldalról közelíti meg ezt az élet és halál közti állapotot. Halálát kívánták, de a magasabb rendű akarat mégis életben maradása mellett tette le voksát, így "csupán" százéves álomba merült. Amikor alszunk, bizonyos értelemben nem igazán élünk: lelkünk vándorútra indul, hogy amíg testünk és elménk megpihen az anyagi lét mocsarában való nehézkes útján, fensőbb lényegét megélve szabadon szárnyaljon világok között, téren és időn át. A százéves álom azonban rengeteg idő, ez az állapot már valóban egy kellemetlen kérdés feltevésére késztet: hát élet ez? Itt megőrizzük a reményt, hogy véget ér a végtelen egyszer, hogy létezik egy pont, ahol megszűnik, ami eddig volt, de ez nem veszteség, hanem egy tágabb valóságra nyíló kapu lesz. Csipkerózsika él... de legalábbis lélegzik. Azonban kinek elég az élethez ennyi? Ez is csak zombi-lét, valami nem-igazi, valami értelmetlen és nem-valós, elszomorító élet-csökevény. Nem csoda, hogy a palotában mindenki más is elalszik: az élő, pezsgő élet ilyetén megtagadása mindent megfagyaszt önmaga körül.

Ennyi fájdalom és megpróbáltatás után lelkünk feloldozásra vágyik, és a mesékben teljesül is a lélek vágya a boldog befejezésre: eljön a királyfi (természetesen bármilyen nemi felállásban ugyanígy érvényes a mese!), aki csókjával visszaemeli az életbe a két lét között rekedt, szenvedő lelkeket. Ennyi az egész, elég egyetlen csók, egyetlen szeretetből-szerelemből induló impulzus, és a királykisasszonyok mosolyogva térnek vissza az életbe.

Ez természetesen figyelmeztetés is: törékeny ám ez az ál-lelkibéke! Narkózisba küldjük és a pincébe zárjuk a tomboló vadállatot, mely belülről marcangol szét, majd az amerikai sorozatokból ismert módon, mosolyogva közöljük szomszédainkkal, hogy nincs is semmiféle vadállatunk, de még ölebünk sem, teljesen biztonságos velünk az élet, béke, egyensúly és harmónia vesz körül bennünket. Meggyőzzük magunkat, hogy "elintéztük" ezt a "problémát", legyőztük, ami erősebb nálunk. Pedig dehogy is halt meg, csak szunnyad, és vár, vár, vár... Nincs is erre jobb bizonyíték, mint az a szerencsés fordulat, ha a királyfi megérkezik életünkbe. Egyszer csak kiderül, nem véletlenül nem tudtunk szabadulni a szerelemtől, hiszen viszonzásra lelt, e viszonzás pedig éltette, táplálta, csendben, titokban, most pedig a felszínre került. Elég a királyfi egyetlen csókja, és el is lehet felejteni a fájdalmakat, az átsírt éjszakákat, a gyötrelmet, ami már szinte életformánkká vált, mostantól szép az élet, és mivel öröm élni, hát nem is elmélkedünk sokat rajta.

Ilyenkor legalább egy kicsinyke időre, de győz az érzelmek világa, és megfáradt értelmünket pihenni küldjük, belevetve magunkat a boldogság esztelen állapotába. Persze, mondja valaki, hogy nem érdemeljük meg, ennyi fájdalom után! Mondja valaki, hogy ennyi munka után elménk nem érdemel meg egy kis kimenőt! Igen, élvezzük a boldogságot... csak azt ne felejtsük el, hogy a mesének mindig van tanulsága! Most megtanultuk, milyen törékeny valóság-illúziót tud elménk felépíteni, milyen vékonyka vászon az a függöny, ami a valóságot takarja, akkor is, ha kőfal van ráfestve. Ennyit tud elménk az érzelmek birodalmában, lássuk be. Nem haszontalan, sőt, életmentő is lehet, de túlbecsülni nem szabad. Mert nem kőfalat épített fel, csak függönyt szőtt, és azonnal megtapasztaljuk a különbséget, ha nekidőlünk! Ha azonban levontuk a tanulságot, menjünk nyugodtan tovább, hiszen egy egész élet áll előttünk (meg még annyi sok másik, amennyit csak akarunk)...

Mi történik azonban, ha a királyfi nem jön el? Mert eltévedt az erdőben, mert nem tudta átvágni a csipkerózsa-sövényt, vagy mert ő nem a mi királyfink? Hófehérke csak fekszik az üvegkoporsóban, csak fekszik, az alma lassan felbomlik a szájában, a méreg felszívódik a szervezetében, és egyszer csak tényleg meghal. Már nem "olyan szép, mintha élne", bomló holttest lesz, majd csontváz, majd por, amit felkap a szél, és emléke sem marad, mert azok sem élnek már, akik emlékezhetnének rá. Csipkerózsika sem ébred fel, lejár a száz év, de nem jött el a királyfi, pedig volt ideje bőven, és a halál-átok ereje megnő. A mese másik változata szerint nem halállal végződik a történet, ha mégsem jön el a királyfi. Csipkerózsika felébred, éldegél tovább, kicsit furcsállja a világot, ami az ő kis szundikálása alatt jócskán megváltozott, és ezért ő már nem találja benne a helyét, aztán megöregszik, lesz egy hintaszéke, amiben kötöget, meg egy csapat macskája, akikre örökül hagyja a palotát, végül egy csendes temetőben olcsó kis fejfája, amíg a temetőt be nem szántják.

Igen, a királylány, a szerelem meghal. Elpusztul egy része lényünknek, ennyivel kevesebbek, szegényebbek lettünk. A szomorú, hogy nem vesszük észre, mert "azok sem élnek már, akik emlékezhetnének rá". Elvesztünk önmagunkból valami értékeset, valami gyönyörűt, valami élőt és éltetőt, és meg sem gyászoljuk igazán. Folytatjuk mindennapi életünket, és csak lényünk legbensejében őrizzük emlékét a nagyszerű élet elképzelésének, melyet valaha régen megálmodtunk. Élünk, kicsit megcsonkítva, kicsit sántikálva, lassan felmorzsolódva, de élünk tovább.

De történhet másképpen is: a színész, aki Hófehérke vagy Csipkerózsika szerepét játssza, egyszer csak felkel, megigazítja a haját, lesimítja a ruháját, és a drámából kiszállva elbaktat a büfébe egy kávéra, mert véget ért a jelenete, ezen is túl van, csak játék volt az egész. Mert az egész életünk játék. Lelkünk halhatatlan, a végtelen teremtés végtelen számú világában végtelen különféle módon végződhet a történet, de ez mind-mind csak játék, ne éljük hát bele magunkat! Sokan vannak, akik a földi lét színfalai mögé bepillantva úgy döntenek, ha egyszer ez nem is igazi, akkor minek tegyünk úgy? Minek játsszunk? Minek fáradjunk nevetéssel, minek ontsunk könnyeket? Egyszerűbb kiszállni ebből az egész műdrámából, nem? Nincs sem öröm, sem bánat, sem boldogság, sem kín... Jó, földre születtünk, beszálltunk a játszótéren folyó ezernyi játékba, de könyörgök, miért boruljunk ki a homokvárunk beomlásán, amikor ez "csak" homok, egy "csak" játszótéren?

Igen, lehet úgy döntenünk, hogy nem vállalunk fel érzelmi életet, megtagadjuk az érzelmek amúgy is elnyomott birodalmát, még látogatóba sem tévedünk arrafelé. Nincs is ezzel más baj, minthogy elrontjuk a játékot azzal, ha kiszállunk belőle. Játszani jöttünk, igaz, de a játéknak az is része, hogy önfeledten tesszük! Persze, nézhetjük fél szemmel az órát, észben tarthatjuk, hogy csak játékot játsszunk, de minél nagyobb mértékben őrizzük meg kívülállóságunkat, annál inkább megtorpedózzuk az eredeti tervet: a játékot magát! A játék megtagadása volna a megvilágosodás? Ez volna a cél? Úgy játszani, hogy közben kimaradunk az egészből? Akkor már csak az a kérdés, minek is töltjük itt az időt? Játszani jöttünk, de nem merülünk bele, hogy nehogy összekoszoljuk magunkat, és homok menjen a szemünkbe? Sajnáljuk a könnyünket adni, és inkább a nevetéstől is megfosztjuk magunkat?

Nem, nincs konklúzió a végén. Nincs egyedül üdvözítő jó megoldás készen, nyomtatásban, kritika és gondolkodás nélkül lenyelhető formában. Gondolatok, tapasztalatok vannak, melyeket mások megsokszorozva, átszínezve tükröznek vissza. Nincs két egyforma út, nincs két egyforma jó megoldás. Nem is kell, hogy legyen jó megoldás. Semmilyen megoldás nem szükséges. Élmények vannak. Élményekből születő érzések, érzelmek, virágok a lélek útja mentén. Lehet sétálni, nézelődni, lehajolni és megszagolni egyet-egyet. Lehet. De azt sem kell. Elég lenni, a többi majd alakul. Sőt, még lenni sem kell. Akár lebeghetünk is tovább, lét és nemlét között.