Őszintén a tükörrel szemben

Előző irományomban, a Tégy, amit akarsz - akard, amit teszel! címűben említettem, hogy ahhoz, hogy tudatosan éljünk, nem szabad engednünk, hogy csak úgy sodorjanak az események, nekünk kell akarnunk, amit teszünk. Ahhoz viszont, hogy tisztába kerüljünk azzal, mit akarunk, hogy aztán akarni tudjuk azt, elengedhetetlen az őszinteség - elsősorban önmagunkkal szemben.
Amíg ugyanis önmagunknak hazudunk, másokkal sem tudunk őszinték lenni. Elhitethetjük velük azt, amit magunkkal már sikerült elhitetnünk, és mivel a két információ egybeesik, abban a hitben vagyunk, hogy most őszinték voltunk a másikkal szemben, hiszen azt fejeztük ki, ami bennünk van. Az alábbiakban olyan példákat hozok, amelyek a férfiak félrelépési módszereit taglalják. E ponton szükségét érzem röviden szabadkozni emiatt: nem kimondottan vesszőparipám a téma, de az élet épp ezeken keresztül érttette meg velem ezt a témakört, és úgy érzem, szépen megvilágítják mondandómat. Kedves férfiak, nagyon szeretlek benneteket, azokat is, akikről a példák szólnak. Kedves nők, tudom, hogy mi sem vagyunk nagyátlagban jobbak a deákné vásznánál. Kedves mindenki, kérem, ne akadjatok fenn a témaválasztáson. Számomra igen kedves tanítások voltak ezek.

Tehát önismeret, tudatosság. És annak a gyümölcsei. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi. Igen sok vággyal, nem csupán huszonévesen, de negyvenen túl is, nagyjából minden nőt megkívánt, és nem is rejtette véka alá az érdeklődését. Az akkori párja is tudta ezt róla. Emberünk úgy magyarázta nyíltságát, hogy közel harmincéves koráig minden kapcsolatának úgy indult neki, hogy „ezt a nőt annyira szeretem, őt nem fogom megcsalni". Aztán csak jött valaki, és a férfi mindennek ellen tudott állni, csak a kísértésnek nem. Megtörtént. Újra és újra. Aztán belátta, hogy ő „ilyen", és elfogadta magát ilyennek.
Ez után minden bimbózó kapcsolat elején elmondta a kedvesnek, hogy ő bizony testi hűséget nem ígér, neki szüksége van a szexuális kalandokra. A lelki hűségre ugyanakkor vigyázott: szigorú szabályrendszert épített fel, például egy kaland-nővel csak egyetlen alkalommal lehetett kettesben (többesben más volt a helyzet, ott nem alakul ki könnyen érzelmi szál, magyarázta), hogy ne legyen kötődés. Elég önközpontú és nyílt volt ahhoz is, hogy bevallja, ugyan természetesen azt sem akarta, hogy a nők zokogják lucskosra a párnájukat, de elsősorban önmagát védte. Nem akart máshoz kötődni. Ezt a kaland-partnerekkel is közölte. A mindenkori kedvese pedig választhatott, hogy tudni akar-e emberünk viselt dolgairól vagy inkább csinálja úgy, hogy a párja ne vegye észre. Ki ezt, ki azt választotta.
Nos, lehet mindezt nem szeretni, lehet azt mondani, hogy „nekem ilyen pasi nem kell" - mondják is sokan. De azt el kell ismerni, becsületes viselkedés. Sokkal tisztességesebb, mint következő példáim bármelyike, pedig rosszindulat egyik esetben sincs.

Tehát a következő. Ez az ember elmondása szerint boldog párkapcsolatban élt, nem kívánta a kapcsolatot megszakítani, bár nyilván nem volt minden gömbölyű, de hát ugyan van-e „tökéletes" partner? Ez a férfi is elmúlt húsz éves, kétszer is, azt mondhatnánk, tudta mit akar. Ám mégsem. Megismert egy lányt, aki, akarta-nem akarta, hatott rá. És bár tudatosan nem akart félrelépni - elutasította azt, hogy önmagát, mint félrelépős egyedet definiálja - , elkezdett „sündörögni" a lány körül. A lány ugyan hárította valamelyest, hiszen tudta, hogy „foglalt" a pasi, de a kölcsönös vonzódás megtette a hatását.
Egyre erotikusabb töltetű beszélgetéseket folytattak, utalgattak, évődtek, aztán megteremtették a helyzetet, amikor „elcsábulhattak". Másnap a pasas hazament a párjához, nem beszéltek a történtekről. Aztán egy idő után újrakezdődött a „sündörgés". Újra helyzet, újra csábulás, újra nem-megbeszélés. Ha lett is volna beszélgetés, emberünk bizonyára kijelentette volna, hogy nem akar semmit a lánytól. A férfi oldaláról a tudatosságot teljes mértékben nélkülöző sündörgés-helyzet-csábulás ciklus még kétszer megismétlődött, sőt, lett volna több is belőle, ha a lány nem dönt úgy, hogy ezt nem csinálja tovább.
A történetnek azzal lett vége, hogy a nő nem akarta folytatni ezt a játékot. Végül csak megbeszélték a történteket, és a lány döbbenten hallgatta a férfit, aki azt mondta, nem is érti, hogy került ebbe a helyzetbe, ő nem akart semmit, csak „elkapta a gépszíj". Természetesen érthető, hogy - mivel, mint tudjuk, öt liter vérből nem juthat mindenhová - van egy olyan szakasz, amikor az ember fia és lánya is elhagyja a józan eszét, és akkor már tényleg viszi a lendület. Na de egészen addig a saját két lábán ment el! És itt több hetes-hónapos „előjátékról" volt szó! A nő nem akarta elhinni, hogy a „sündörgési fázisból" a pasas semmit nem vett észre - miközben nem csak neki, hanem az egész környezetüknek feltűnt, micsoda „verbális előjáték" zajlik le köztük ekkor. Emberünk viszont jó strucc módjára homokba dugta a fejét, és utólag csak állt a tükör előtt, bánta az egészet, szidta magát, hogy minek kellett ez neki, és nem értette, hogyan került - pláne nem is egyszer! - ebbe a helyzetbe. Sőt, a struccpolitikát később is folytatta, hiszen ez után a beszélgetés után jött még az a szakasz, amikor újfent próbálkozott, csakhogy ekkor már a lány hárította a közeledését.
Azzal tehát, hogy ez a férfi nem tudatosította magában lényének ezt a részét, fájdalmat okozott. Fájdalmat a lánynak, akinek a történtek és a férfi jóval többet jelentettek, fájdalmat a párjának (bár nem mesélte el neki, de ha egyszer megteszi, vagy ha kiderült volna más úton, a fájdalom sem marad el), és fájdalmat önmagának is, hiszen igencsak nyomorultul érezte magát minden egyes alkalom után.
Ha tudatosabban él, ha nem gondolja, hogy amivel nem foglalkozik, az nincs is, akkor két út állt volna előtte. Az első: beismeri magának, hogy vonzódik ahhoz a nőhöz, és utat enged a vágyának, de tudatosan teszi, vállalja, hogy ez csak kaland, nem nyújtja olyan hosszúra a „sündörgést" - ami arra volt jó, hogy kívülről úgy festett, mint aki habozik, hogy menjen vagy maradjon, bontsa fel a meglévő kapcsolatát és járjon az új nővel, vagy inkább maradjon a fenekén békében - és így tiszta helyzetet teremt, amelyet a lány vagy elfogad, vagy nem. A másik út: beismeri magának a vonzalmat, ám tudatosan úgy dönt, hogy nem csalja meg a partnerét, és ellenáll a kísértésnek, nem keresi a lehetőséget, nem szítja a tüzet a szavaival, „ráutaló magatartásával", és nem is történik semmi megbánnivaló.

Harmadik példám egy olyan ember, aki úgy él, mintha boltot nyitott volna, de elrontotta volna a kirakatot. Például cipőboltot nyit, beszerez egy csomó cipőt, ám a kirakatba kenyeret, kiflit, brióst tesz ki, és azt írja ki: „pékség". Aztán csalódások sora éri, amikor jönnek a vevők, és kenyér helyett cipőket találnak - és persze dühösen távoznak. És ott a sok - úgyszintén csalódott - vevő, aki kenyeret akart venni, pékségbe tért be, aztán cipőt akartak rásózni. A tökéletes „vesztes-vesztes" szituáció.
Ez az ember nem áll szóba igazán önmagával. Igazából a vak is látja, de közeli barátai mindenképpen, hogy kalandot keres. Nem tart még ott, hogy mély szerelmet, komoly kapcsolatot beengedjen az életébe. Ezzel önmagában véve még semmi baj. Ám emberünk romantikusnak akarja tudni magát, így fennen hirdeti, hogy szerelmet keres. Szerelmet, kapcsolatot, kötődést, esküvőt, gyereket, családot, ásó-kapa-nagyharangig.
Valójában viszont élvezetes kalandot tud nyújtani, de semmi többet, és nem egyszerűen azért, mert „még nem találkozott az Igazival", hanem mert ő maga pillanatnyilag erre vágyik. Arra, hogy csábítson és csábuljon, aztán másnap továbbálljon. Nem egyszer járt úgy, hogy amint összejött egy nővel, érdeklődése napok alatt kialudt. Utálta, hogy a nő megkérdezi, mikor látja legközelebb, utálta a legkisebb jelét is annak, hogy „tartozik valakihez".
De nem állt meg a tükör előtt. Ha megtenné, és el tudná fogadni, hogy ő pillanatnyilag könnyű kalandot keres, nem élete párját, összhangba kerülne a „bolt" beltartalma és kirakata. A cipőkészletnek megfelelően kiírná, hogy cipőbolt, és mennének hozzá a cipőre vágyók. Ugyanis a hiedelmekkel ellentétben nem minden nő akar férjhez menni és gyereket szülni mihamarabb, pontosabban sok nőnek vannak olyan életszakaszai, amikor nem. Van olyan fázis egy nő életében, kinek hosszabb, kinek rövidebb, amikor nem vágyik tartós kapcsolatra. Éli az életét, jön-megy a világban, és persze, jó, ha van valaki, akivel időnként összejönnek, jól érzik magukat (egymást), de aztán ki-ki megy a dolgára, nem kell a másikkal gondolni, tervezni, illeszkedni, alkalmazkodni hozzá.
Ez a férfi viszont az elrontott „kirakatával" fájdalmat és bosszúságot okoz, önmagának és a vele találkozó nőknek egyaránt. Hirdeti, hogy szerelmet keres - és talál nőket, akik valóban tartós kapcsolatra vágynak, nem egy sármos kalandorra. A nők átadják szívüket a férfinak, a kapcsolatnak - hurrá, végre egy pasi, aki nem csak egy kósza numerát akar! - aztán összetörve kapják vissza másnap-harmadnap, amikor kiderül, a férfi egyáltalán nem tudja azt nyújtani, amit hangoztatott, és már tovább is állt. Ott vannak azok a nők, akik jó partnerei lehetnének, hiszen maguk is csak laza, könnyű kapcsolatra nyitottak, „csak semmi bonyodalom" jeligére, de messze elkerülik emberünket, hiszen szegény romantikus lélek a nagy Igazira vágyik, és ezek a nők tudják, hogy ezt nem adhatják meg neki - hát miért törjék össze a kis szívét?
És természetesen a férfi sem boldog, mert könnyes drámák sorozata az élete, összetört szívek üvegcserepein jár mezítláb, és bár nem akar ő tudatosan senkit sem bántani, mégis újra és újra azt tapasztalja, hogy valamit nagyon elrontott. Az egyetlen megoldás az volna, ha megállna a tükör előtt, és elfogadná, szeretné magát olyannak, amilyen. Beismerné, hogy ő most nem nősülni és családot alapítani vágyik, hogy neki egy olyan kötetlen, laza viszony kell, ami még „együttjárásnak" sem minősül, mert őt ugyan ne hívogassa senki azzal, hogy mikor megy haza este. Akkor nyíltan vállalhatná a hölgykoszorú irányában érdeklődése természetét, és a piac törvényei szerint kereslet és kínálat egymásra találhatna. Remélem, inkább előbb, mint utóbb, eljön ez a pillanat az életében.

Azt hiszem, a példák önmagukért beszélnek, nem szükséges szaporítanom a szót az elmélettel. Látható, hogy az őszinteség a tükör előtt, önmagunkkal szemben kezdődik. Amíg önmagunknak hazudunk, másnak is hazudni fogunk, de nem leszünk tudatában. Mások viszont arra reagálnak, amit kapnak belőlünk. Nem arra, amit adni szándékoztunk, hanem ami hozzájuk eljutott. És ha nem azt kapjuk, amit várunk, akkor érdemes megvizsgálni, hol fals a dal. Mert

„Nem az van, amit mutatsz, hanem ami látszik
Nem az van, amit mondasz, hanem ami hallatszik
Nem az van, amit gondoltál, hanem amit mások megértettek.
Az érzékelés a valóság."

Természetesen egy ilyen lelki sztriptíz kellemetlen, sőt fájdalmas lehet. Ezért is fordulnak sokan a jól bevált struccpolitikához. Csupán a tetteinkre válaszként kapott kisebb-nagyobb pofonok kényszeríthetnek rá, hogy változtassunk. Vagy pedig az, hogy tudatosan elébe megyünk az egésznek, és őszintén, nagyon-nagyon őszintén elbeszélgetünk magunkkal.
Ehhez persze kell, hogy szeressük önmagunkat. Feltétel nélkül. Nem „akkor, ha...", hanem „akkor is, ha...". Ez egyébként nem olyan nehéz. A világ látja valónkat, hibáinkat, hiányosságainkat, mégis vannak, akik szeretnek bennünket, így, ahogy vagyunk. Mint ahogy mi is látjuk szeretteink hibáit és hiányosságait, mégis szeretjük őket. Ha mással megy, önmagunkkal miért ne menne?