Nincs szükség megbocsátásra

Niiincs? Hát nem erről szólnak a nagy tanítások? Nem a megbocsátás szükségessége szerepel még a Miatyánkban is? Igaz. De úgy hiszem, lehet másképp is szemlélni a világot és benne az embereket, olyan szemszögből, ahol már nincs szükség arra, hogy megbocsássunk bárkinek is - vagy mi kérjünk bocsánatot.

Természetes, hogy bizonyos aspektusból nézve a megbocsátás fontos lépcsőfok az ember spirituális fejlődésében, különösen, ha nem felejtjük el, hogy ez a fejlődés szeretetben, szeretettel történik, nem csupán intellektuálisan. Hideg elmével magasra lehet jutni, de csak jeges, havas csúcsokat találunk ott, és ritka a levegő.
Honnan is indultunk? „Megmondatott a régieknek: szemet szemért, fogat fogért..." Volt idő, mikor az ember lelki fejlettsége még csak ott tartott, hogy legfeljebb a bosszú mértékét lehetett szabályozni, és azt kérni: ne te üss először! Nyilvánvalóan szükség is volt erre, hiszen vak dühében az ember hajlamos ezerszeresen visszafizetni a fájdalmat, gondot, támadást. Meséinkben is őrizzük a szófordulatot: „ezerszer megkeserülöd!". (Lúdas Matyi is 300%-os kamattal számolt.) És manapság is elhangzik ezen a bolygón, minden percben bosszút esküszik valaki. Olyan bosszút, ami „ezerszeres" kamatot ígér az elszenvedett sérelemre.
Aztán jött Jézus, és azt mondta, bocsássunk meg, szeressük ellenségeinket. Adott egy imát, a Miatyánkot. Érdemes megvizsgálni ezt az imát, mint afféle „szerződést", ahol a felek kölcsönösen kötelezettséget vállalnak és követeléseik keletkeznek. Természetesen ez a jogi terminológia végig idézőjeles, hangsúlyozom. Tehát, hogyan is szól a „szerződés"?

Mi Atyánk, Aki a mennyekben Vagy,
Szenteltessék meg a Te neved,
Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod,
Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is.
[Eddig a „preambulum", a szerződés körülményeinek tisztázása, általános megállapítások, a felek akaratának kifejezése.]
A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma,
[Isten szerződéses vállalása]
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
[Isten szerződéses vállalása]
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
[az ember szerződéses vállalása]
És ne vígy minket a kísértésbe,
[Isten szerződéses vállalása]
De szabadíts meg a gonosztól.
[Isten szerződéses vállalása]
Mert Tiéd az ország, és a hatalom, és a dicsőség.
Mindörökké, ámen.
[Ez pedig a lezárás.]
Láthatjuk, az emberre egyetlen feladat hárul: megbocsátani.

Egy bizonyos keleti tanítás szerint egyetlen bűn van: a meg nem bocsátás. A tanítványok megtanulnak megbocsátani, először az élőknek, aztán a holtaknak, végül önmaguknak. Nagyon kemény a vizsga: mérget isznak. Aki valóban megbocsátott, mindenkinek, mindent, teljesen, az túléli, mert akinek a lelke tiszta, a teste sérthetetlen. Aki megbukik a vizsgán... az életével fizet érte.
Jézus tehát azt mondta: bocsássunk meg és szeressük ellenségeinket. Mint az a történelemben megfigyelhető, ezt sem igazán sikerült még az emberiségnek teljesítenie. Ma is rengetegen vannak, még a „jó keresztények" (vagy mohamedánok, vagy bármely más vallás hívei) között, akik bár rendszeresen megjelennek megszentelt helyeken és épületekben, réges-régi sérelmeket dédelgetnek magukban, és habozás nélkül vissza is nyúlnak értük, felemlegetik, zsarolnak velük, vagy legalább duzzognak, szomorkodnak miattuk. Ennek a viselkedésnek vajon mi köze a megbocsátáshoz, amit vasárnapi imáikban csendben elrebegnek?
A másik pont: szeressük ellenségeinket. Tehát még van olyan, hogy „ellenség". Ki az? Egy másik nép tagja, vagy a szomszédunk, munkatársunk, vagy családtagunk, akár régi barátunk, kedvesünk? Hogyan váltunk ellenségekké? Valaha szerettük egymást, vagy épp nem is ismertük egymást - és most ellenségek vagyunk. Fájdalmas veszteség ez a szeretet-bankunkban. Nem hinném, hogy bárki is szereti, élvezi, hogy létezik az életében „ellenség". Szeretni őt? Épp őt? Őt, aki... aki vagy tett valamit, ami nekünk fájt, vagy csak másképp él, mint én és ahogy én szeretném, hogy éljen.
A szeretetben vajon létezik ellenség? Az „igazi" szeretetben? Hogyan tüntethetjük el az ellenségeket az életünkből? Nem, most nem valami hatékony lőfegyverre gondolok... inkább szüntessük meg ezt a fogalmat. Lehetnek vitáink, nézeteltéréseink, de azért, mert a másik ember másik igazságot dédelget a szívében, mint mi a magunkéban, még nem rossz, gonosz, elpusztítandó ellenség. Ennek kulcsa az elfogadás. Elfogadni a másikat másnak, mint, amit mi szeretnénk - elfogadni őt annak, ami. Na persze, könnyű azt mondani!

De hogyan fogadjuk el? Tanulunk sok szép szót: megértés, empátia... de mit kezdjünk velük? Sokan úgy próbálják „megérteni" a másik embert, hogy veszik az élethelyzetét, és elképzelik, ők hogyan csinálnák. Meggyőződésük szerint mindenképpen szebben-jobban-ügyesebben-hatékonyabban, de legfőképpen: nem bántóan. Azonban ez a „belehelyezkedés" a másik ember életébe nem az igazi, sántít egy kicsit. Nem váltunk le saját személyiségünkről, nem vettük tudomásul, hogy akit kritizálunk, az egy másik ember, másféle mentális és lelki beállítottsággal. A végeredményt próbáljuk meghamisítani: valami mást akarunk létrehozni. Hogy az, ami történt, NE történjen meg. Márpedig megtörtént. Ezen változtatni nem tudunk.
Közelítsük meg onnan a dolgot, hogy feltesszük magunknak a kérdést: ha én lennék az, aki így cselekedett, én miért tenném? Ezzel nem tagadjuk az eseményt. Megtörtént. Most már csupán vissza kell ásni az okára. Engedjük szabadjára a fantáziánkat... ezt tettem. Miért tettem? Mi okom volt erre? Milyen érzések, gondolatok, félelmek, vágyak késztettek erre? Érdekes eredményre fogunk jutni. A „tettesben" - jelen esetben önmagunkban - rengeteg negatív érzést, gondolatot találhatunk a bántó tett mögött.
És végső soron minden negatív érzés, harag, sértődöttség visszavezethető egyetlen eredendő „bűnre": a félelemre. A félelem a szeretet ellentéte. Az a másik ember, aki bántott, sértett, megalázott, megcsalt, valahol mélyen fél valamitől. Nem teljes benne a szeretet, ahogy János apostol írja (János első levele 4:18: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben." (Károli Gáspár fordítása)).

Ennyi az egész. Ez az eredendő bűn, ami Istentől, az Egységtől elválaszt. Mi történik akkor, ha megértjük, miért tette emberünk, amit tett? Eloszlik a harag, a sértődöttség, a fájdalom, ami bennünk van. Mert végső soron mit tett szegény? Semmi mást, mint amit mi magunk is: Istentől, a teljes Szeretettől elválasztva földi emberként él, és itt-ott félelem árnyékolja be az életét. Ha megértettük, az az intellektuális oldalunknak is jót tesz. Megmagyaráztuk - hát haragra, bosszúra nincs többé szükség. És ha nem haragszunk, a megbocsátás is feleslegessé válik. Nincs rá sem szükség már.
De mi történik, ha semminemű rossz érzést, gondolatot nem találunk? Nos, akkor az én drága Apám mondása lép érvénybe: „felesleges ott rosszindulatot feltételezni, ahol a hülyeség is mindent megmagyaráz". Vagyis az illetőben esetleg fel sem merült, hogy valami haragudnivalót művelt. Ez is a másságában rejlik. Ha szem előtt tartjuk, hogy nem mindenki úgy működik, mint mi, hogy a fejlődés más-más fázisaiban járhatnak, akkor az is benne van a pakliban, hogy a jóembernek eszébe sem jutott fájdalmat okozni - még ha így is sikerült.

A megbocsátás lépcsőjének meghaladásával még egy gondot levethetünk a vállunkról. Ha ugyanis a megbocsátás gyakorlásának szenteljük életünket, az végtelen, sziszifuszi munkának fog bizonyulni, mivel embertársaink nap mint nap ezer és ezer megbocsátanivalóval árasztanak el. Mindig lesz valaki, aki magára haragít, megbánt, megsért, valaki, akinek aztán meg KELL bocsátanunk. Kell, hiszen eldöntöttük, ugye, hogy a szeretet útját járjuk, hogy mindenkit szeretni fogunk, ha beledöglünk (vagy ők beledöglenek), akkor is! Itt dupla oldás következik: az egyik a kognitív disszonancia csökkentési kérdésének átugrása, a másik visszacsatolás az elfogadásra.
A kognitív disszonancia azt jelenti, hogy két, egymásnak ellentmondó tudattartalom jelenik meg egyidejűleg az elménkben. Jelen esetben a kettő: ez az ember (de legalábbis, amit tett) ROSSZ - mi viszont a JÓ-t szeretjük. Tehát ahhoz, hogy szerethessük, meg kell őt javítanunk. Önjelölt megváltók, próféták tömegei születnek ebből az elgondolásból. Eszeveszetten vadásszák a másik szemében a szálkát, az már más kérdés, hogy a saját szemükben lévő gerendákkal kezdenek-e valamit.
Csakhogy ez feltételes szeretet, még ha az egész világra kiterjesztjük, és magunkhoz öleljük a Mindenséget, akkor is. Mert az a Mindenség csak akkor jöhet, ha JÓ. És persze a saját értékrendünk szerinti jót értjük ez alatt. Mi lenne, ha elszakadnánk ettől? Nem kell mindenkinek olyannak lenni, amilyet mi jónak tartunk. Az állatvilágban könnyebben elfogadjuk, hogy egyes állatoknak olyan természetük van, amilyen. Nem megyünk oda az oroszlánhoz, hogy nézd barátom, nem jó, hogy megeszed azt a drága szép gazellát... az oroszlánnak az a természete, hogy gazellát eszik. Nem rossz, nem jó, olyan.
A Love story című filmből származó híres mondás szerint a szeretet azt jelenti, hogy sohasem kell bocsánatot kérni („Love means never having to say you're sorry."), tehát megbocsátásra sincs szükség. A fenti két tudattartalom ellentmondását fel lehet oldani azzal, ha nem azt szeretjük, ami JÓ, hanem azt, ami VAN. Feltételek nélkül.
Isten azt mondja magáról: Vagyok, Aki Vagyok. Az, hogy jó vagy rossz a Világ, az ízlés dolga. Ami tény, a Világ VAN. Mindössze EZT kell elfogadnunk. Ami azt illeti, amíg ebben a Világban élünk, nem is nagyon tehetünk másként...