Lelkünk akarata

Sorsfeladat vagy lélekterv? És vajon elkerülhető? Miért igen, miért nem? És főleg: hogyan? Ezt a témát most egy konkrét ember konkrét történetén keresztül szeretném bemutatni. Áldását adta a publikációra, és tudom, hogy bármilyen ködösen is próbálok írni, felismered őt, ha egyébként ismerősök vagytok. De ha így is van, tudd: bármelyikünkről szólhatna a dal, hiszen emberi létünkben mindannyian megküzdünk egós akaratunk, és lelkünk magasabb rendű Akarata közötti eltéréseinkkel. Rövidtávon győzhet az egó. Hosszabb távon ne kössetek rá fogadást...

Elöljáróban annyit, hogy én nagyon nem szeretem a „sorsfeladat" szót. Úgy hangzik ugyanis, mintha valami borzasztó rossz, nehéz, macerás dolgot („feladat") sózna ránk valaki teljesen kívülálló, tőlünk független lény vagy tényező („sors"). Jobban szeretem ezt a valamit lélektervnek hívni.
Mielőtt inkarnálódunk, lelkünk kialakít egy tervet. E tervben szerepel, hogy mit kíván megtapasztalni, milyen tudást óhajt megszerezni földi életünk során. Nem külső parancs ez, hanem saját lelkünk döntése. Amit aztán véges életű egónk, tudatunk akaratával sokszor megpróbálunk megtorpedózni. Megkísérlünk szembe menni vele. Na, olyankor fáj az élet. Vagy testi kín, vagy fájdalmas események sora, vagy vért izzadós küszködés eredmény nélkül - mikor hogy. Ráadásul valamiért épp az a legnehezebb, ami a lélektervünk.
Lelkünk szintjén ugyanis nincs jó és rossz, csak tapasztalat van. És általában, hiszen fejlődni akar, félelem nélkül, épp azt vágyik megtapasztalni a lélek, hogy mi módon érünk el valamit úgy, hogy nem hullik az ölünkbe, hanem nekünk kell alakítanunk önmagunkat, körülményeinket. Szóval a munkás változatot választja.

Van tehát egy hölgy. Volt neki egy igen csúnyán végződött házassága, amiben testileg-lelkileg mélyen megsérült. Tett még pár kósza próbálkozást, hogy párkapcsolatot alakítson ki, de - a Vonzás Törvénye miatt - hasonlóan sikertelen volt. Félt, hogy megint baj lesz - hát lett is! Csúful megbántották, cserbenhagyták. Elege lett. Nagyon fiatalon, alig 30 évesen úgy döntött, neki ez a párosdi nem megy, addig jó, amíg a férfiak és ő teljesen külön pályán mozognak. Amit a környezetében látott, az sem villanyozta fel.
Mire én megismertem őt, a „pasi" szót olyan hangsúllyal tudta mondani, hogy az felért egy becsületsértéssel. Viszont volt egy nagyon kellemes, kiegyensúlyozott kis világa. Imádta a munkáját, megvoltak a hobbi-szenvedélyei is, nagyon szereti és végtelenül jól kezeli a testvére gyermekeit, békés családi életet él (a tágabb családdal), díszíti az otthonát, csinos, mosolygós, talpraesett... mi kell még? Egy boldog szingli. Fel sem merült benne az igény, hogy párra leljen. Amikor néha mondogattam neki, hogy „egyszer jön valaki, aki majd úgy hat rád, és akkor leszel te még olyan szerelmes, hogy lepkehálóval kell levadászni", ő csak megbocsátóan mosolygott (na jó, egész pontosan: harsányan kiröhögött). Úgy gondolta, abszolúte hülyeségeket beszélek, de hát hadd csináljam, ártalmatlan őrült vagyok.

Aztán elkezdtek érkezni a jelek. Egyik a másik után. Jöttek a férfiak. Mindig is csinos volt és vonzotta a szemet, de tudjuk, ez mit sem számít, a kisugárzás a fontos. Az is, ha az ember feje fölött egy hatalmas „behajtani tilos" tábla világít. Lehet az ember lánya akármilyen kecses, csinos, nem lesz vonzó, mert az az üzenet sugárzik róla, hogy „hagyj nekem békét, ne is próbálkozz!". Ő meg volt róla győződve, hogy stabilan világít a tiltótáblája, ezért nem értette, miért sündörögnek körülötte, amikor ő aztán egy fél szempillarebbenéssel nem jutalmazza a férfinemet. Ráadásul egy kisvárosban él, ahol van is neki egy „híre". Azaz mindenki tudja róla, hogy őt nem érdeklik a férfiak. Tehát mélyen nem értette, mi történik vele.
Szinte naponta felhívott, és beszámolt egy-egy újabb „élményéről", arról faggatva, hogy szerintem miért is van ez. Amikor szóba hoztam neki, hogy ezek szerint a lelke mégiscsak meg akarja oldani ezt a kérdést, rendezni akarja a férfiakkal való viszonyát, netán előkészít számára egy csodás kapcsolatot, amelyben sokkal boldogabb lesz, mint most, boldog szingliként, először elküldött a fenébe. Finoman, úrinő modorban, de mégis. Tudatta velem, hogy ő lezárta a pocsék házasságát, lezárta a pasi-témát mindenestül, most miért kerülne elő, több mint tíz év nyugi után? Felvetettem neki, hogy piszkosul nincs feldolgozva, ha irtózik a gondolattól, hogy egy esetleges jövendőbeli férfi olyan haj- és szemszínű legyen, netán ugyanazt a keresztnevet viselje, mint a volt férje. Minden alkalommal elismételtem neki, hogy szerintem ezek jelek, hogy foglalkozni kellene a témával. Idővel eljutottunk oda, hogy már nem küldött el reflexből, elgondolkodott rajta, majd igazat is adott. De nem csinált semmit. „Majd foglalkozom vele" mondta, és azzal el is napolta a témát. Csakhogy a „majd" egy nem létező igeidő. Valahogy sosem lett belőle „most".

Akkoriban foglalkoztam valakivel, aki addig-addig hárította magától a jeleket, figyelmeztetéseket, míg a lelke (vagy ha úgy jobban tetszik: a Sors) egy keserves pánikbetegséggel pofozta a helyére. Ekkor kristályosodott ki bennem, hogy a lélek szempontjából nem csak lángosozni-sörözni jöttünk a Földre, itt feladat van, önként vállalt, de mégiscsak feladat, aminek a végére kell járni. És mivel a lélek sem félelmet, sem szorongást, sem lustaságot nem ismer, meg is tesz mindent, hogy a tervét véghezvigye. A tudatos énünk pedig kapja a jeleket. Persze először finoman, diszkréten. Halk súgás csupán az első jel, könnyed kis impulzus. Általában meg sem halljuk, észre sem vesszük. Mert racionális oldalunkkal nem akarunk mindenben jelet látni, ráadásul van elég tervünk a saját kis akaratunkból, azokkal óhajtunk foglalkozni.
De a Sors kitartó. A lelkünk, ha akar valamit, eléri. Azt nem mondom, hogy nem válogat az eszközökben. Ugyanis igyekszik kíméletes lenni. Csak ha a finom módszerek nem vezetnek eredményre... nos, akkor jönnek a durvább jelzések. Azokat már nem lehet nem észrevenni. Ez volt az a pont, amikor drága barátnémnál naponta jelentkeztek a különféle férfiak. Természetesen ott a jó kis szabad akaratunk, amellyel következetesen szembeszállhatunk lelkünk akaratával. Mert majd mi jobban tudjuk! Az egó igen nagyképű tud ám lenni! A lélek hagyja, hogy egy ideig harcolgassunk ellene, ám szeretné hasznosan tölteni ezt az életidőt, ne menjen már kárba az egész!
És ezen a ponton jönnek a pofonok. A fent említett pánikbetegség is úgy sújtotta azt az embert, hogy ő előtte rengeteg jelet hagyott figyelmen kívül. Jöttek emberek, akik segítettek volna neki, lett volna mondandójuk a számára, de sorban visszapattantak róla. Bevallom, nagyon féltem, amikor vele foglalkoztam, nehogy elrontsak valamit, mert a pánikbetegség nem játék, halálfélelme van, ki van borulva, nem mindegy, mit mondok neki. Ilyenkor aztán az én okoskodó egóm is félreáll, és tiszta csatornázás történik. Megkérdezte az illető: miért történik ez vele? A válaszom az volt, hogy a finom jelek után eljut a Sors (vagy a lélek) egy olyan pontra, hogy eléd áll, megragadja a két válladat, a szemedbe néz, és közli: „na ide figyelj öregem! Innen egy tapodtat se mész tovább, amíg ezt meg nem oldottad! Na, ez van most." A következő kérdése az volt: „mi van, ha erre a jelre sem figyelek oda?" Kaptam az információt, és minden cenzúra nélkül ezek a szavak jöttek a számra: „akkor egy reggel nem ébredsz fel".
Minden értelmes pszichológus orrba verne érte. Egy halálfélős pánikbeteget halállal riogatni? És mire fel? Pedig ez a helyzet. Ha a lélek úgy látja, hogy nem tudja tervét véghezvinni, akkor kiszáll. Hosszú távon úgyis meglesz. Csakhogy a hosszútáv más ám a halhatatlannak! A lélek elintézi annyival, hogy „na jó, most nem jött össze, majd a következő életben megint nekifutok". Mintha mi azt mondanánk: „ma nem sikerült, megcsinálom holnap".

Visszatérve az eredeti példához: barátném egyszer csak megnyílt. Jött egy férfi, aki érdekelte őt. Akit vonzónak talált. Ez utóbbi nem kis dolog, mert bár volt mindig is szeme a szépre, de nem érdekelte. Ez a férfi viszont... nos, bele lehetett kötni, mégis, vonzónak lett titulálva. Bevallom, csak pislogtam! Mi történt itt? A barátnőm teljesen átugrotta önnön árnyékát: kezdeményezett! Én meg csak lestem! Aztán hirtelen egyre rosszabbul lett. Sírt, sóhajtozott, borzasztóan szenvedett. Félelmetes hangulati hullámzásokat élt meg, a teljes eufóriától a totális lepadlózásig. Iszonyatosan kimerült. Néha olyan volt, mint egy szerelmes 13 éves. Néha pedig meg volt rémülve, hogy nem ura önmagának.
Végül elment orvoshoz. Kitalálták, hogy szorongásos depresszió kínozza, ami nem csoda az utolsó pár hónap munkahelyi és egyéb gondjai ismeretében. Ám ez sem stimmelt. Elkezdett felszökni a láza, vészesen fogyott. Kiderült, hogy sokszorosan túlműködik a pajzsmirigye, ez okozza a hangulati hullámzásait és a mániákus érzéseit (kész szerencse, hogy szerelmes lett, nem pedig mondjuk üldözési mánia kínozta!). Kilátásba helyeztek egy nagyon komoly és visszafordíthatatlan beavatkozást, de arra várni kellett.
Ő pedig felfedezte, hogy a pajzsmirigye néha jobb állapotban van, néha pedig rosszabb a helyzet. Amikor rosszabb, tehát erősebb a túlműködés, akkor érzi a könnyes-drámás szerelmet. Tehát a pajzsmirigye szerelmes, nem ő. Na szép, olyat már hallottunk, hogy valaki az ágyékával szerelmes, na de hogy a pajzsmirigye??? Most gyógyszerrel igyekeznek helyreállítani a belső egyensúlyát.
Nagyon fáradt, nagyon kimerült. De megérte: közölte, hogy megértette a lelke üzenetét. És hogy igen, most már vágyik arra, hogy szeressen és szeressék. De nagyon nagy volt ez a pofon, igen fájdalmas. Ezért is hatalmazott fel, hogy megosszam a történetét. Neki sem kellett volna ekkora kínt átélnie, magas lázzal, szívdobogással, kimerülő szervezettel, ha odafigyel a jelekre. Amelyekről egy ideje már tudta, hogy mire szólítják fel.

Visszatérve a bevezetésben felsorolt kérdésekre: sorsfeladat vagy lélekterv? Szerintem lélekterv. Nem külső parancs. De ettől még komolyan veendő. Elkerülhető? Rövidtávon igen. Hosszabb távon nem. És nem is éri meg. Csatát nyerhetsz, háborút nem. Érdemes akkor egyáltalán küszködni ellene? Szerinted?
Egy utolsó kérdés: miért ne féljünk lélektervünket véghezvinni? Azért, mert nemhogy rosszat nem akar neked a lelked, a benned élő Isten, hanem éppen hogy a lehetséges legjobbat akarja. Egy barátném úgy fogalmazott: „a hit alapja, hogy hisszük, minden értünk van, és nem ellenünk". Ha ezt hinni tudjuk, már nincs más dolgunk, mint odafigyelni a jelekre. A finom kis noszogatásokra. És akkor nem lesz szükség irdatlan nagy pofonokra.