Karácsonyi paradigmaváltás

Mivel az ádvent nagy részét ágyban, párnák közt töltöttem (semmi romantika, csak jóféle influenza), az utolsó napokban jutottam el a karácsonyi alapfelszerelés beszerzéséhez. Izzóért és szaloncukorért a város legnagyobb plázájába mentem - tudván, hogy mekkora tömeg lesz. Eszembe jutott, hogy mennyire le tudja a tömeg - különösen az ideges, feszült tömeg - szívni az ember lelki energiáit, sőt, tisztességes spirituális körökben szinte elvárás ma már, hogy egy érzékeny ember panaszkodjon, hogy nem bírja a belvárost, a plázákat, a rengeteg „alacsonyabb rezgésszinten élő" embert, és inkább megpróbál ki sem mozdulni békés és gondosan energia-tisztított, magas szinten rezgő otthonából.

Én azonban elindultam, mert karácsonyfa márpedig kell, arra izzó és szaloncukor, anélkül el sem tudom képzelni a Karácsonyt. Kéthetes otthoni pihenőm után talán még intenzívebb élmény volt a sürgés-forgás, ami a városban fogadott. Minden gond nélkül jutottam el a plázáig, ahová belépve azonnal el is nyelt a várt tömeg. Tényleg rengetegen voltak. Mindenkinek 22-e volt, mindenki tudta, hogy már csak néhány órája van beszerezni a karácsonyi kellékeket, mindenki sietett, mindenki kismillió csomagot, szatyrot, táskát cipelt. Mi tagadás, mosolyt az arcokon nem nagyon lehetett látni... Voltak a sóhajok, a halk szitkozódások - mert nehéz, mert elkésnek, mert hosszú a sor, mert elfogyott, mert még három bolt hátra van, és mert miért mászkál itt mindenki az utolsó pillanatban?
Nos, ilyenkor szoktak az érzékenyebbek aléltan összecsuklani egy sarokban, és jót panaszkodni utólag, hogy nem bírják a plázát. Én azonban csodálatos kegyelemben részesültem. Mert azt, ami történt, nem „én csináltam", egyszerűen megtörtént. Néztem az embereket, akiken minden látszott, csak boldogság és lelki béke nem, és egyszercsak átkattant az egész. Hiszen miért is vannak itt? Készülnek a Karácsonyra! Bár most csak a tülekedés és a cipekedés érezhető az egészből, a felszín alatt a lényeg mindenhol ugyanaz: mindenki egyszerűen boldog akar lenni! Ezért vagyunk itt a Földön. Végső soron mindenki ugyanazon cél felé igyekszik, a boldogság absztrakt és ráadásul végtelenül elcsépelt fogalmával leírt állapotba.
Ami most csak hosszú sorbaállás árán megszerezhető és azután hazacipelendő „cucc", az két nap múlva „átöltözik" - és át is lényegül: ajándékká. Valakinek, akit szeretnek. Ezek az emberek mind-mind szeretnek valakit, és őket is szeretik. A morcos arcok mögött szeretettel teli szívek sorakoznak, sok-sok ember, akik mind igyekeznek jobbá tenni a világot, hiszen minden jóval kiszorítunk valami rosszat. Itt mindenki szép Karácsonyt akar, boldog arcokat, amikor szeretteik kibontják az ajándékokat, elégedett sóhajokat a karácsonyi vacsora bekebelezése után, csillogó szemeket, amelyekben a csillagszóró mellett az ünnep fénye is felragyog...
Hirtelen nem látszott lehetetlennek, és sikerült is: igen, mindenkiben ott láthattam az isteni fényoszlopot, itt ragyogó lelkek tömege áramlik - és csodák csodája, egy végtelenül feltöltő, emelkedett energiaáramlatban találtam magam! Elmosódtak az arcok, csak színek és fények örvénylő árama maradt körülöttem, majd egy újabb csoda folytán egyszercsak mindennek a részévé váltam én is! Ez külön csoda, hiszen egyébként leginkább azt szoktam megtapasztalni, hogy külön létezem, és a világ mintha csak oda lenne vetítve mögém, semmi közöm hozzá. Most viszont igenis közöm volt mindehhez: a szeretetteli, fénylő lelkek közösségéhez, az emberiséghez.

**************************************************************************************

Itt tartottam az írásban, amikor erősen szkeptikus barátném hívott, beszélgettünk, elmondtam, min ügyködöm, mire ő keserűen közölte, azt is írjam meg, hogy ez az emelkedett hangulat csak arra a pár napra vonatkozik, persze, ilyenkor mindenki boldog karácsonyt kíván, aztán nézzem csak meg ugyanezeket az embereket az ünnep elmúltával...
Nos, 30-án szintén abban a plázában volt dolgom. Rengetegen voltak. A dekoráció még megvolt, de már nem karácsonyi dalok szóltak. Tényleg nagyon más hangulat volt. DE én erőltettem azt a karácsonyi energia-képet. Látni-hallani-érezni akartam azt a mintázatot. Mi változott? Igen, a nagy boldoggá-tenni-akarás már nem töltötte ki az emberek gondolatait. De attól még a lényeg nem változott: cél a boldogság. Igen, kicsit talán mélyebbre kell ásni azért a „lényegért". És az már csak az én fantáziámon múlik, hogy meglátom-e azt a bizonyos fényt mindenkiben. Néha kemény munka, néha megesik, hogy nem sikerül. Ám amikor mégis összejön, abból az élményből már lehet táplálkozni! Van mire emlékezni, van mit felidézni. Szerencsésnek és boldognak érzem magam, hogy átélhettem ezt Karácsony előtt.

Most jó ideig felvértezhetem magam ezzel az emlékkel. Kaptam egy kis csodát. És a csodák, mint tudjuk, mindig ott vannak, csak arra várnak, hogy rájuk nyíljon a szemünk. Tehát, kedves barátném: amondó vagyok, hogy nagyban, ha nem teljes egészében rajtunk, a hozzáállásunkon múlik, hogy mit látunk az emberekben, és ezáltal milyen energiákat érzékelünk belőlük. Természetesen a saját hangoltságunkon is múlik, ha alacsony rezgésszinten vagyunk, a magasabbat talán nem is érzékeljük, akkor azt kapjuk, amire számítunk. Olyan ez, mint a rádió: ha egy adott frekvenciára vagyunk hangolva, akkor azt az adást kapjuk.
Ha úgy megyünk ki az utcára, hogy „mennyi energetikailag lepusztult ember, majd most jól leszívnak, délutánra kész leszek idegileg", akkor így is történik. Ha azonban magunkat felvértezzük, PLUSZ a többi emberhez is úgy állunk hozzá, mint akik Isten képére és hasonlatosságára teremttettek - akkor Karácsony nélkül is eljön a csoda. És csupa nagyszerű, isteni lény közé kerülünk. És jó lesz nekünk.