Instant szabadság

Most olvasom (újra, sokadszor, de hát a jó könyvek már csak olyanok, mint a kísértetek: visszajárnak időről időre) Richard Bach: Semmi sem véletlen című könyvét. Az író 1966. nyarán kísérletet tesz rá, hogy visszamenjen úgy negyven esztendőt az időben, a "légivagánykodás" hőskorába, amikor még az amerikai kisvárosok szélén egy-egy kaszálón szállt le a vándorpilóta, a napi betevőért repültette az utasokat, aztán másnap-harmadnap továbbállt. A földhözragadt mindennap-kilencre-a-hivatalba-ötkor-haza-és-soha-el-ne-hagyd-a-város-határát élethez viszonyítva maga a tökéletes szabadság ez, és a húszas-harmincas évek aranykorként csillognak 1966. egyre szürkülő valóságához képest. A főhős kétségbeesetten próbál távol maradni a hatvanas évek "most"-jától, és mindannyiszor csalódik egyet-egyet, amikor szembesülni kénytelen azzal, hogy bár repülőgépe a múlt árnya (1929-es "születésű" példány), amint földet ér (sőt, már akkor, amikor leszállóhelyet keres), egy sokkal kiábrándítóbb, mindenekelőtt korlátozóbb világba érkezik.

Ebben az a félelmetes most, 2009-ben, hogy visszafelé haladva az időben, egyre szabadabbnak tűnik a világ, tehát előretekintve egyre sötétebb a perspektíva. 1966: nemhogy pajzán gondolat sem voltam, de a szüleim még nem is ismerték egymást. Annyit azért hallottam a hatvanas évekről (különösen annak az USA-ban megvalósult formájáról), hogy akkora szabadsága még soha nem volt az embernek, különösen a fiataloknak. Igaz, Vietnam beárnyékolta ezt, de valahogy mégis... Ám maradjunk csak itthon, a saját kis országunkban, a saját kis életünkben...

Az interneten cirkulál egy írás, ami felsorolja, mennyi mindenféle védelemben NEM részesültünk mi, a nyolcvanas évek kölykei, aztán mégiscsak felnőttünk valahogy (gyerekülés, fertőtlenítő tusfürdő, biciklis bukósisak, térd- és könyökvédő, ilyesmik). Igaz, valamiért akkor ezekre nem is volt szükség. Nem volt ekkora forgalom, ami autók voltak, kevesen, azok is sírva-nyögve tudtak volna százzal menni, ha az utak minősége azt megengedte volna, meg egyáltalán, valahogy biztonságosabb volt akkor kimenni az utcára.

A nyolcvanas években nyugodtan mehettünk focizni a rétre; ha eleredt az orrom vére, mert elé kerültem a labdának, ott volt a kékre mázolt kút az utcasarkon, le tudtam mosni az arcomat (felelősségteljes csemeteként nem kívántam anyám korai halálát szívroham útján); mehettünk békázni, mert volt élővilág; a felnőttek hagytak minket játszani, de fél szemük akkor is rajtunk volt, ha nem is a szüleink voltak - de ismerősök, szomszédok, akik nem voltak közönyösek irántunk. Ahol annak idején szabadon kóricáltam, bicajoztam, ma, ha lenne gyerekem, a kezét nem merném elengedni! Még akkor sem, ha tudom, hogy pár horzsolás kimondottan szükséges beavatás a gyermek számára a földi világban. Mi is estünk-keltünk, fára másztunk, bicajozni tanultunk, térd- és könyökvédő nélkül - de volt egy sokkal erősebb védőpajzsunk: a lelkünk körül. Tudtuk, a lezúzott térd a gyerekkor része, testünk bölcsen begyógyította "beavatásaink" nyomait, lelkünk pedig mindannyiszor erősödött, amikor feltápászkodtunk, és újra nekifutottunk egy magasabb fának, egy nagyobb biciklinek.

A mai veszélyek azonban mások: az autósok közönyösen, ész nélkül száguldanak át a pihenőzónákon is, a játszótéri anyukák csak és kizárólag a saját orra esett csemetéikhez szaladnak oda, egyre több és egyre súlyosabb bűnök elkövetői fenik a fogukat a mai gyerekekre. Vagy csak a mi szemünk nyílik ki azzal, hogy egyre "felnőttebbek" - de legalábbis idősebbek - leszünk?

Visszatérve a nyolcvanas évekhez (és nyilván ugyanez elmondható a hatvanas és hetvenes évekről is), a társadalom felnőtt tagjaiként bizonyára ezer és ezer korlát közé szorult életet éltek akkoriban a szüleink. Mindenhonnan azt hallom, hogy ma már mennyi lehetőség van, hogy soha akkora szabadság nem volt, mint ma, amikor már lehet külföldre menni, lehet nyelvet tanulni (igen, arra én is emlékszem, hogy a kötelező orosz mellett is csak extra engedéllyel tanulhattunk angolul, és azt is rossz szemmel nézték). Mégis sóhajtozva emlegetjük a régi szép időket, amikor még nem volt százszázalékosan beépítve és lebetonozva az a terület, ami most gigantikus lakókomplexum, de a mi kölyökkorunkban még felfedezésre váró "őstermészet" volt.

Azt hihetném, velem, az én generációmmal kezdődött. Hogy egy lúzer generációhoz tartozom, hogy előtte, régebben milyen jó lehetett az élet, csak éppen pont akkor kezdett el megromlani minden, amikor én odaértem. Milyen mázlisták voltak azok, akik régebben éltek! Egy lassabb élet, nyugodtabb, a levegő tisztább, a gyümölcsök vitamin- és ásványianyag-tartalma magasabb, és csupa mosolygós-nevetős szabadság az egész! És ha itt, mifelénk, az úgynevezett szocializmusban ez nem is volt olyan töretlen, de Amerikában... húúú, az volt az élet! Na és erre jön Bach, akinek amúgy "minden sikerült", azaz amerikai, fehér, középosztálybeli és férfi, van repülőgépe, mi kell még, no?... szóval jön, és azon siránkozik 1966-ban, a boldog és szabad hatvanas évek derekán, hogy már nem olyan nagyszerű a világ, mint valamikor a húszas években...

Akkor pedig itt valami nem stimmel. Lehet, hogy a szabadság nem "volt" és nem "lesz"? Hogy egyik vélekedés sem igaz, sem a letűnt aranykor emlegetése, sem a keleti horizonton kiemelkedő ígéretes holnap? Illúzió az is, hogy egyre kevésbé volnánk szabadok, de az is, hogy pusztán az idő múlásával növekednének lehetőségeink a választásra? Tehát nem a lineáris időszalaghoz kötött a szabadság, így nem a múltban kell utána kutatnunk, és valamiféle időutazás-illúzióval elérnünk azt, és nem is a jövő ígérete, amire meg várnunk kell, amíg befonhatjuk a hajunkat? Ez végül is jó hír, mert igazán kiábrándító volna, ha arra a kérdésemre, hogy mikor volt/van/lesz a szabadság ideje, az volna a "leghivatalosabb" (angyali, isteni) válasz, hogy Kr. u. 1925. július harmadikán délután fél öttől fél hatig volt. Bocs, lekésted. Vagy épp 2085. vége felé várható, de azt te már úgysem éred meg. Így jártál. Ehhez képest a lehető legjobb az a gondolat, hogy a szabadságnak az égvilágon semmi köze a dátumhoz, amit a naptáron leolvasok. Történetesen itt és most élek, tehát itt és most van lehetőségem szabadnak lenni.

Merthogy el ne feledjük, a "mikor" mellett a "hol" sem célravezető kérdés a szabadságot illetően. A "hol"-lal kapcsolatban az elmúlt idők minden bölcse a maga módján megfogalmazta, hogy az ember a lelkében lehet szabad, s ekkor az sem számít, ha a teste történetesen egy cellában raboskodik. Úgyhogy ne mutogassunk Amerikára, hogy ott igen, persze, ott lehet szabadnak lenni! Természetesen - mint valahai határvidék [1] - az USA őriz egy irigylésre méltó mentalitást. Egy erdélyi magyar ismerősöm, aki Texasban telepedett le, így magyarázta a különbséget: "Romániában (Kolozsvárott) én voltam a büdös magyar, átjöttem Magyarországra, itt én voltam a büdös román. Texasban meg én vagyok én, nem firtatják, honnan jöttem, nem számít más, csak az, hogy ki vagyok most". Tehát bizonyos szempontból - és elég messziről nézve - egyszerűbbnek tűnhet egy másik helyen keresni a szabadságot.

Ám ha jól megvizsgáljuk (és néha igen, el kell menni odáig, hogy valóban lássuk), a legtöbb helyről kiderül, hogy csak "bizonyos" emberek lelték meg a szabadságukat, ott is élnek rengetegen olyanok, akik siránkoznak, hogy csupa kötöttség, szabály és kötelesség az életük. És épp az amerikai kisvárosokról szól a rengeteg film és szappanopera, ahol mindenki egyforma házakban lakik, egyforma autóval jár, egyforma hétköznapokat él, és ha netán kilépne a rákényszerített szertartásokból, azonnal "élve eltemetik", azaz a szép, szabályos rend hívei kilökik maguk közül.

Szóval nem idő és nem tér. Akkor itt egy téridőn kívüli fogalomról van szó! Valamiről, ami nem a földi életünk része, hanem egy annál hatalmasabb rendszer eleme! A szabadságot keresve kilépünk téridőnk határai közül, és bepillantást nyerhetünk a Valóságba, az örök és határtalan, tehát mindenhol és mindenkor Létezés birodalmába. Megfordítva (ez a jó a logikában, mindig mindent meg lehet fordítani), ha megtaláljuk az utat a Létezés tágabb Valóságához, akkor jó eséllyel rálelünk a szabadságra is. Azaz keressük először is az Isten országát[2]...

És ha már kezünkbe került európai kultúránk alapirodalma, a Biblia, lapozzunk egyet, és azt találjuk, hogy olyanná kell lennünk, mint a kisgyermekek[3]. Mit is csinál egy gyerek másképp, mint a felnőttek? Önfeledten él a jelenben. Eszébe sem jut más. No persze, könnyű neki, most lehet morogni a kötelességről, a "kell"-ről, sőt, a "muszáj"-ról! Meg ugyebár, ha egyszer felnőttünk, nem mehetünk vissza pelenkásnak! Nincs is erről szó, azonban a bennünk élő benső gyermekkel ideje volna mihamarabb szóba elegyedni (persze elsőre várhatóan elküld a pokolba, de miért is ne tenné, ha amúgy húsz-harminc-ötven éve szóra sem méltattuk szegényt)!

Bach főhőse (az író maga) egész nap röpköd, mégis, azokat a pillanatokat élvezi igazán, akkor éli át a szabadságot a pillanatban, amikor egy gyermek szemével tud tekinteni arra, amit átél. Teszi ezt akkor, amikor saját benső gyermekét viszi repülni (egy másik könyvében), vagy amikor belegondol, hogy utasainak az első repülése ez, és az ő csodálkozó szemükkel néz körül. Amikor ezt elmulasztja, akkor bizony a repülés is csak egy meló, a sokadik kör után végtelenül unalmas, és csak a leszálláskor figyel egy kicsit oda, mert a gép amúgy a levegőben jól elvan az ő figyelme nélkül is.

No de mi is ez a Valóság, a Létezés tágabb valósága, a földi életen túli élet, a keresztény terminológia szerinti mennyország? Ha Isten a szeretet (és ebben a legtöbb vallás is egyetért, még ha aztán egymás torkának esnek is, némi részletkérdések szintjén felmerülő véleménykülönbség okán), akkor ez az egész szabadság-dolog a szeretettel függ össze. A szeretet pedig - megint csak a Bibliát idézve - a félelem ellentéteként jelenik meg[4]. Tehát ha szabad akarok lenni, akkor először szembe kell néznem a félelmeimmel. Kizártam a mikor és hol kérdését, vagyis tudnom kell, hogy itt és most, és én magam - igenis szabad lehetek. Amennyire csak akarok.

Ám ezen a ponton jön be az "akarjuk-e amit szeretnénk?" problematikája. Akarok én olyan nagyon szabad lenni? Nem félek én véletlenül ettől a fene nagy szabadságtól? Hogy miért félnék? Hát csak azért, mert akkor nincs kire mutogatnom, ha valami olyasmit művelek az életemmel, ami utána nem tetszik. Amíg tilalomfák között szlalomozva óvatoskodom előre az életben, amíg alárendelődöm az égvilágon minden szembejövő szabálynak (és de szeretik ezt azok az emberek, akik mások életének beszabályozására törekszenek!), amíg a "kell"-ek, a "muszáj"-ok töltik ki a teendőim listáját, és soha nem jutok odáig, hogy akárcsak meg is kérdezzem magamtól, mit szeretnék én magam... addig ez nekem jó. Azért jó, mert kényelmes. Órákig sorolhatom, hogy ki mindenki és mi minden járul hozzá ahhoz, hogy jó eséllyel elszúrjam az életem. Mert szabadságom, az nincs! Ennyi "muszáj" mellett... reménytelen! És ilyenkor jön az ácsingózás egy más hely és egy más kor után. Mert akkor minden egyszerűbb volna. Pedig erről szó sincs. Minden helynek és kornak megvoltak-megvannak a maga rabszolgái.

Persze félelemből könnyű életünk rabjának lenni és maradni. Félelemből könnyű nem-cselekedni, majd később nem-akarni is. Az az igazi, amikor már nem is vágyakozom! De ilyen létállapotban a lelkünknek nem nagyon akaródzik maradni! A test-tudat/szellem-lélek hármasságból a lélek az "isteni egyharmad", az a "részünk", amely minden bölcsességgel kapcsolatban áll, halhatatlan, nem fél, viszont szabad és szeretettel teli. És ha lételemétől megfosztjuk, tehát "csak" a szabadságát és a szeretet-lehetőségeit vesszük el, akkor némi figyelmeztetés (különböző szintű pszichés és testi nyavalyák sora) után szépen otthagyja ezt a punnyadó életet, és a létezés egy másik formáját választja. Kis családunknak meg itt marad egy élettelen test, kérdésekkel, hogy miért is ment el az, aki ebben a testben lakott.

Van egy fantasztikus eszköz, amely sokszor eligazít utamon, sokszor nyújt segítséget mind magamnak, mind másoknak, akikkel találkozom az életben: a Symbolon kártya. Ennek egyik lapja az Óriásugrás nevet viseli és így néz ki:

Az udvari bolond (akire nem vonatkoztak soha a társadalmi konvenciók) egy szakadék felett ugrik át, mosolyogva, vidáman. Egyik lába sincs a biztos talajon. Az egyik partról már elrugaszkodott, a másikon még nem ért földet. Fogalma sincs, mi várja a túloldalon. Ebben a pillanatban ez az ember REPÜL! Szabad, mert nincs benne félelem, mert nem köti magához az a part, ahonnan elugrott (és nem ellökték!), és mert akárhová érkezhet. Bármi várhatja a túlparton. És ő bátran áll - repül - elébe ennek a bárminek.

Elmesélem az egyik legfontosabb Óriásugrásomat. Volt egy házasságom, ami nagyon nem működött, de sokáig foggal-körömmel próbáltam megmenteni. Aztán egyszer csak történt valami, afféle utolsó csepp, és én fogtam magam, összepakoltam és kiléptem. Nem tudtam, mi vár a túloldalon. Sosem éltem előtte egyedül, a családi körből kerültem a házasságba, nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni az önfenntartás feladatával. Munkám volt, meg szereztem is mellé még, megoldottam.

Az érzelmi egyedüllét (nem, nem magány, szó sincs róla!) megélése újabb érdekességeket hozott, amely élményekért hálás vagyok így utólag: elmentem egyedül nyaralni - nagyon jó volt, aztán volt "csajos" nyaralás egy barátnőmmel - ilyen sem volt korábban, szintén nagyon jól sikerült. Volt-van időm gondolkodni, időm jelentős részében szabadon döntök arról, hogy egész nap jövök-megyek, vagy épp ki sem dugom az orrom otthonról, mint például ma, amikor szakadatlanul esik az eső.

Nem tudtam előre azt, ami rám várt az elrugaszkodás után. Nem tudtam, hogy egy kalandról kiderül, hogy szerelem, hogy a szerelemről kiderül, hogy egyoldalú, viszont piszkosul maradandó, ragaszkodó fajta. Nem tudtam még, milyen magamnak állítani a karácsonyfát (karácsonyfa márpedig kell, még ha a nyelvem lóg is ki, mire felcincálom a harmadikra!), milyen csak a magam ajándékait alátenni - most már gazdagabb vagyok ezekkel az élményekkel.

És ha úgy vesszük, még mindig repülök a két part között. Ha félelemmel tekintenék az életemre, ilyesmiket mondhatnék e döntésemről: otthagytam az anyagi biztonságot és élek egyik napról a másikra (a válásom a teljes anyagi nullázást jelentette), jóval túl a harmincon nincs párkapcsolatom, hogy lesz nekem így gyerekem, családom? Hát normális vagyok én? Azt nem tudom. De szabad vagyok, olyan szabad, mint soha ezelőtt. Túléltem egy súlyos betegséget - a lelkem, a Benső Énem már igencsak szabadulni akart ebből az életből. Aztán csak visszafordult. Azóta jobb a viszonyunk, Nekem és nekem.

Instant szabadság - azt hiszem, magyarázattal tartozom a cím miatt. No és egy recepttel. Az instant szó egy angol [instant, instantaneous] kifejezés, jelentése egyfelől: "pillanatnyi", másfelől: "azonnali, rögtöni". Tehát a szabadság azonnal, itt és most elérhető, neked is, nekem is, bárkinek, aki ezt választja az étlapról. Ami azt illeti, ha gyakorlott szakácsa vagy az életednek, hamarabb elkészül, mint a neszkávé. A szó "pillanatnyi" értelme se lombozzon le, hiszen az egész élet pillanatokból áll, minden pillanatban újra- és újradefiniálod önmagad és az életed. Nagyon egyszerű: ami volt: nincs. Ami lesz: nincs. Az Van, ami van. A szabadság tehát azonnal elérhető, nem kell hosszasan kotyvasztanod az életed konyhájában, nem igényel komoly előkészületeket és edény- és fakanálarzenált sem.

A recept ennyi: vedd lelked tükrét és nézd meg benne önmagad legtökéletesebb valóságát. Végy nagykanálnyi vágyat, teáskanálnyi akaratot és kitartást, néhány célt, csipetnyi körültekintést, és egy mély levegőt. Az instant szabadságot testedhez-szellemedhez, mint lelked meseautójához használd a következők szerint: a célt töltsd be a GPS-be, a vágyat a tankba, az akarattal és kitartással kend meg a motort. Mosd le a szélvédőről a félelmet, és gyors körülpillantás után lépj a gázra.

Ja, még valami: az élet nem a célállomás, hanem az út maga! Leld benne örömöd!

[1] Frederick Turner (történész) "frontier" fogalma: a civilizáció biztonsági szelepe, ahová azok mehettek, akik nem tudtak beilleszkedni a társadalomba. Turner a XX. sz. elején alkotta meg ezt a fogalmat, ekkor még volt hely a világban a határvidék számára: először Amerika, majd Ausztrália.

[2] Máté 6:33

[3] Máté 18:3 ill. 19:14

[4] János első levele 4:18: "A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben." (Károli Gáspár fordítása)