Gondolatok az Egységről

Csak mert annyira birizgál... Nemrég pár barátommal a vallásokról beszélgettünk, Istenről (vagy nevezzük, ahogy akarjuk), a vele való kapcsolatról, és persze szóba került az Egységélmény is. Barátom kérte, meséljem el neki, milyen is az, ha már egyszer azt merészelem állítani, hogy belekóstolhattam. Hosszasan hümmögtem... Annyi bizonyos, hogy mindent a világon más szemmel nézünk, ha az Egység szempontjából tekintünk rá.

Mit jelent először is az Egység tana? Röviden annyit, hogy minden és mindenki EGY, mindennemű elkülönültség csupán illúzió, amely tapasztalatszerzésünket szolgálja. A végső valóság az, hogy az egész Mindenségben Egyetlen Egy élőlény van. Mi ennek részei vagyunk, de úgy, mint cseppben a tenger: az Egész megvan bennünk. Ezt okos könyvekből ki lehet olvasni, meg lehet tanulni, sőt, ésszel el is lehet hinni. Az Egység tudása azonban még csak az elmélet. Átélni csak szívben lehet; megfoghatatlan, szavakba nem önthető szintű alkímiai esemény ez.
Erős bal agyféltekés barátomnak valahogy úgy magyaráztam, hogy az Egységélmény leginkább az „ÉN" fogalmának kiterjesztése. Mert ki is vagyok én? A testem? Igen. Meg a gondolataim. Meg az érzéseim. Meg a tetteim. Meg minden múltbeli tapasztalatom. Meg a jelenem. Meg a jövőm, amit megálmodok magamnak. Aztán elvetem, és újat álmodom. De hozzám tartoznak az események, a helyszínek, az emberek, állatok, növények, akik megérintenek. Én vagyok a gondolatom, de az is én vagyok, aki gondolja, és az is, aki megfigyeli a gondolkodást, és az is, aki megfigyeli a megfigyelést... és egyszer csak szépen minden belekerül a halmazba. Nincs olyasmi, ami nem ÉN vagyok.
Az is ÉN vagyok, aki most ezt olvasod, és számomra „te" vagy. A végső valóságban minden gondolatunk, érzésünk, tettünk, élményünk az EGY tapasztalatait gazdagítja. A Mindenség evolúciója ez, ahogyan pillanatról pillanatra hozzátesszük Énünket. Ahogyan pillanatról pillanatra megteremtjük és újrateremtjük a Mindenséget.

Ebből a szemszögből nézve a hagyományos vallások az illúzió tanításai. Némi eltéréssel ugyan az „Isten" fogalmában, megnevezésben, kinézetben, darabszámban, dekorációban és szertartásokban, de alapvetően az elkülönültség helyzetét vetítik elénk: van egy Isten valahol „odakint" - és vagyunk mi, emberek, „idebent". Imádkozunk, nyújtózkodunk, könyörgünk - egy rajtunk kívül álló hatalomhoz. Jó esetben legalább imáinknak tulajdonítunk némi erőt és hatalmat, de eltorzultan ez is, mint manipulációs eszköz jelenik csak meg. Meghatározunk egy helyet és egy időpontot, ahol kapcsolatba lehet „illendő módon" kerülni Istennel, és persze felhatalmazunk egyeseket arra, hogy ők gondoskodjanak a közvetítésről.
A „pap" szó latin megfelelője a „pontifex", melynek eredeti jelentése: hídverő. Hidat ver Isten és ember közé... csak éppen az a gond, hogy hídra ott van szükség, ahol szakadék nyílt. És ezért előbb mesterségesen szakadékot kell robbantani, ki kell szakítani az embert az Egységtudatból. Lássuk be, ha visszatekintünk ismert történelmünkre, ez pazarul sikerült. (Akinél mégsem, az mehetett a máglyára.) Az Egységtudatból tekintve értelmét veszti az egész szervezett szertartássorozat, hiszen ÉN vagyok, aki fohászkodom, de az is ÉN vagyok, aki meghallgatja a fohászt.

A karma fogalmával kapcsolatos tanítások szerint, amit teszünk, visszakapjuk. Ezt az elkülönültség illúziójában büntetés-jutalmazás ciklusnak fogjuk fel. Rosszat tettem, hát bűnhődöm, jót tettem, hát jutalmat kapok.
Jézus is ezt a szabályt fogalmazta meg, amikor intette az őt megvédeni próbáló tanítványát: „aki kardot ragad, kard által vész el". És ugyanezen törvény, vagy inkább: jelenség értelmében tanította: „amint szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek, úgy cselekedjetek ti is másokkal".
„Jelenség"-et írtam. Az Egységtudatból tekintve ez ugyanis nem törvény, hanem jelenség: nem is lehetne másképp. Szó sincs nevelő célzatú büntetésről/jutalmazásról. Ha Egység van, akkor minden mindennel össze van kötve, és mindenki mindenből részesül. Ha bokán rúgok valakit, és később én is kapok egy bokán rúgást, az nem azért történt, mert egy jól fejlett igazságérzetű „Nagyfőnök" gondoskodik róla, hogy visszakapjam, és legközelebb jobban viselkedjem. Ugyanis nem „vissza" kapom. Azért kapom meg, mert a Mindenségben bokán rúgás történt, és én, mint a Mindenség eleme, részesülök belőle.
Az Egységtudatban felfogjuk, hogy mindannyian elválaszthatatlanul EGY vagyunk. Jézus arra is tanította követőit, hogy adjanak enni az éhezőnek, ruhát a meztelennek stb. Hozzátette: „aki ezt közületek a legkisebbel megcselekszi, velem cselekszi meg". Jézus EGY volt Istennel, és EGY volt a „legkisebbel" is.

Ha Egységben gondolkodunk, könnyen beláthatjuk, hogy nem térhetünk ki a Világ viselt dolgai elől, nem takarózhatunk azzal az illúzióval, hogy létezik bármi vagy bárki, akihez „semmi közünk". Igen, én vagyok, aki üt, és én vagyok, akit ütnek. De az is én vagyok, aki csókol, és az is, akit csókolnak. Kézenfekvő tehát a fentebb idézett jézusi tanítás: „amint szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek, úgy cselekedjetek ti is másokkal".
Ha ilyen szemmel nézek körül a világban, látom, hogy mennyiféleképpen lehet élni ezt az életet - és hálás vagyok, hogy sok mindent nem az én kis elkülönült tudatomnak kell feldolgoznia, hogy sok mindent nem az én kis elkülönült testemnek kell elviselnie. De az Egységből nézve jó, ha tudom, ÉN vagyok a gyilkos, az áldozat, a hajléktalan, a milliárdos, a csapodár, a megcsalt, a kitartó, a feladó, a meggyógyuló, a belehaló, a várva várt gyermek és az elvetélt magzat... minden. ÉN vagyok „te" is.
Lehet, hogy ezeket a sorokat most egy hűvös szobában olvasod, kényelmetlen széken kucorogva, langyos kakaóval a kezedben, és élményeid között nem rögzül, hogy én ugyanezen sorokat a langyos estében, a teraszon, a nyugágyon fekve írtam, citromos sört kortyolgatva. Lehet, hogy te ugyanúgy nem szereted a citromos sört, mint én a kakaót. Ami azt illeti, hálás vagyok neked, hogy azt a kakaót te iszod meg, és nem nekem kell. De az Egységben ott a hűvös szoba és a langyos terasz is, ott a kakaó is, meg a citromos sör is.

Miért fontos az Egységtudat és mire is jó, ha észben tartjuk? Kedvenc allegóriámat ásom elő újfent: az az érem, amelynek egyik oldalán az ERŐ, HATALOM, SZABADSÁG szavak olvashatók, másik oldalán ezt a feliratot viseli: FELELŐSSÉG. Ha egyszer tudom, hogy minden, amit gondolok, mondok, teszek, hozzáadódik a Mindenséghez, akkor tudom, hogy nagy a felelősségem. Mert nem csak egy kis lényegtelen apróság a gondolatom, szavam, tettem, hanem maga a Mindenség! Cseppben a tenger! Nem vonhatom ki magam alóla. A zárójelbe tett szöveg is le van írva, nem?
Akkor pedig - tekintve, hogy ÉN, mint az EGY, részesülök mindenből, jól felfogott érdekem, hogy a lehető legjobbal járuljak hozzá a „nagy közöshöz". Van egy régi példázat erre: bortermelő vidéken az egyik faluban mulatságot rendeznek, felállítanak egy hatalmas hordót a piactéren, és arra kéri a bíró a falusiakat, hogy mindenki hozzon egy korsóval a saját borából, és töltse bele a hordóba, amit majd a mulatság során csapra vernek.
Az egyszeri ember gondol egyet, és úgy okoskodik: „én bizony vizet töltök a hordóba, annyi borban nem fog megérződni egy korsó víz..." Eljön a mulatság napja, csapra ütik a hordót: tiszta víz van benne, bor egy csepp sem.
Ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy elég híg fröccs, amit ma a hordóból nyerhetünk. A más korsójába nincs beleszólásunk, azonban a saját kis részünk tekintetében lehetőségünk van arra, hogy a legjobb borunkat töltsük bele az EGY hordójába. És ha fröccsöt is kapunk vissza, tudhatjuk, hogy a mi borunktól jobb lett az a fröccs.

Egységtudatban élni nem jelent mást, mint minden pillanatban tudni, hogy EGY vagyunk, és ennek tudatában hozni meg döntéseinket, tenni meg választásainkat, lépéseinket. Minden pillanatban megalkotni, és újraalkotni az önmagunkról szóló legnagyszerűbb látomást.
Nincs „egyéni megváltás". De együtt, EGY-ként pillanatról pillanatra haladunk. Előre. Felfelé.