És boldogan éltek, amíg...

Itt érnek véget a mesék: kisebb-nagyobb kalandok, megpróbáltatások után a királyfi és a királylány egymásra talál. Mivel meséről van szó, a folytatásról diszkréten hallgat a mesemondó. A hallgatóság viszont készségesen elhiszi, hogy itt véget érnek a megpróbáltatások, a felek végre együtt lehetnek, és természetesen minden automatikusan jó lesz ezután. Ebben a tudatban növünk fel. A fiúk természetesen a mese „kaland" oldalára koncentrálnak, a lányok meg várják a herceget hófehér paripán.

Aztán persze a kalandok közelről már nem olyan izgalmasak: nem sárkányt kell ölni, aranyalmát csenni a tündérek kertjéből... csak épp meg kell írni a matekdolgozatot, le kell vizsgázni, munkába kell állni... és a lányok is hiába lesik a horizonton a szőke herceget hófehér paripán, aki érkezik, nem herceg, hanem lovászfiú, nem paripán, hanem sánta szamáron... Meg egyáltalán: a hosszú úton megfáradt, poros, izzadt, rossz napja van - persze a királylánynak is, kényelmetlen a ruha, letört a körme, fáj a feje. Tehát látjuk, hús-vér emberünk/asszonyunk erősen eltér a mesében leírtaktól.
És minél inkább beleéltük magunkat a mesébe, annál nehezebben fogadjuk el, hogy a reggeli első lehelet ritkán kifogástalan, hogy ha az ember egész nap nylonharisnyában és csizmában szaladgált, akkor a genfi egyezménnyel ellenkező dolog azt a csizmát levetni és nem rohanni azonnal a zuhany alá. És ugyanígy a belső jelenségek: általában jó fej, de ma éppen mogorva, durcás, vagy csak fáradt és nem úgy reagál ránk, ahogyan szeretnénk.

De ezt mind-mind tudjuk már. Túlléptünk a mesén, jöhet a való élet! Mégis őrzünk egy mesei motívumot: azzal, hogy szemérmesen véget ér a történet ott, hogy megülték a felek a lakodalmat, és „boldogan éltek...", elültetjük annak az elképzelésnek a magvát, hogy a boldog párkapcsolat, házasság, az majd úgy magától megtörténik. Végül is: te szeretsz engem, én szeretlek téged, mi itt a gond?
Valami probléma azért mégiscsak van, hiszen rengeteg szakítás, válás történik, és ahol együtt maradnak a párok, ott sem mindig boldogok, sőt... Hol rontjuk el? Egyáltalán, mi is az, amit elrontunk? Továbbmegyek: van jó megoldása az egyenletnek? Lehet jól csinálni? Saját használatra van egy ellenőrző képletem: 1+1. Amennyiben az eredmény több, mint kettő, akkor jó. Akkor hozzáadtok egymáshoz, akkor többek vagytok, mint külön-külön lennétek. Akkor a párod a legjobbat hozza ki belőled, szárnyakat kapsz, legszebb önvalódat tudod megélni. A párod lénye folyamatos fejlődésre, növekedésre, szépülésre inspirál. Van ilyen? Természetesen van. Nem feltétlenül a könnyed, langyos lábvíz kapcsolatok ezek, inkább azok, amelyek tanító viszonyok. De aki már a fejlődésre egyáltalán gondol, az tudja, hogy nem sörözni-lángosozni jöttünk a Földre, üdvözöljük hát hálával azokat, akik felemelkedésre, gyarapodásra noszogatnak.
Ha 1+1 éppen pontosan kettő, akkor... nos, akkor mondhatni mindegy, hogy együtt vagytok-e vagy sem. Ezt az állapotot is sokféle színvonalon lehet megélni: lehet békés egymás mellett élés, lehet páros magány, akárhogy is, nem nyertek az ügyön, de nem is veszítetek. Na persze, ha a nyereség hiánya nem veszteség már önmagában... A lehetséges verziókban ez a pont az, amely a leginkább elméleti: ha van is, ritkán fordul elő, illetve egy kapcsolaton belül viszonylag rövid ideig áll fenn. Kémiában ezt úgy neveznék: nem stabil állapot.

Ami a leggyakoribb, az az, amikor 1+1 nem éri el a kettőt. Minden kapcsolat valahol korlátozás, de jó esetben annyival többet-szebbet-jobbat jelent a másik ember jelenléte az életünkben, hogy bőven megéri - így önként korlátozzuk magunkat. Nem is áldozatnak éljük meg! Ha azonban úgy érezzük, csorbult a lényünk, kevesebb az életünk, ha a párod így vagy úgy, de teher számodra, akkor... akkor először is idejekorán észre kell ezt venni. Ha a számoknál maradunk: ha az összeg nagyjából 1,8-at ér el, akkor le kell ülni, elgondolkodni, megbeszélni, megoldást keresni.
Paul Haucknál olvastam, hogy a kapcsolatunkban felmerülő problémák kezelésére van négy megoldás, ebből három konstruktív, egy viszont destruktív. A három pozitív megoldás valamelyest egymásra is épül: megpróbáljuk az elsőt, ha az nem megy, a másodikat, és ha az sem, jöhet a harmadik. Ezek a megoldások:
1.) tűrni jó szívvel. Azaz elfogadom, nem táplálok rossz érzéseket, mondhatni „belefér" számomra, legyen szó jelenségről, szokásról, egyszeri tettről, bármiről. Ha nem megy:
2.) megbeszélni. Ha nem tudom elfogadni, akkor jelzem, akkor megtárgyaljuk, közösen megoldást keresünk rá. Amennyiben azonban nem találunk mindkettőnk számára elfogadható feloldást, változtatást, vagy a másik fél elzárkózik a tárgyalásoktól, eljön a harmadik megoldás:
3.) elválni. Igen, ha nincs megoldás, ha feloldhatatlan az ellentét, ha lehetetlen fenntartani egy pozitív egyenlegű kapcsolatot, akkor a válás üdvös lehet. Ez még mindig pozitív megoldás.
A negyedik lehetőség ugyanis pusztító: tűrni rossz szívvel. Nyelni, elviselni, folyamatosan fájni miatta, sejtről sejtre leépülni, elkopni, elfogyni, tönkremenni... bár sokan azt tanultuk, el KELL viselnünk a kínt, ha már egyszer őt választottuk, ez a megoldás minket magunkat elpusztít.
Itt bejön az a kérdés is, hogy ki vagy mi a legfontosabb? Ő? Én? A kapcsolatunk/házasságunk, mint elvont fogalom? Ha választás elé kerülünk, mert van, hogy nem lehet kecskének is, káposztának is kedvére tenni, hogyan választunk?

Mielőtt ebbe mélyebben belemennék, szeretném megjegyezni, hogy sajnos rengeteg olyan kapcsolat létezik, ahol 1+1 már az 1-et sem éri el. Hogyan lehetséges ez? Fentebb azt írtam: 1,8-nál tessék leülni, tisztázni magunkban, és a párunkkal is, hogy hogyan lehetne javítani az értéken. 1,6-nál viszont már azt mondom: fusson, ki merre lát!
Természetesen többféle módon kialakulhat alacsony érték. Van egy olyan szélsőség, ahol az egyik fél megmarad 1-nél, sőt, akár többnek is megélheti a kapcsolatot, mert ő csak és kizárólag profitál a helyzetből. A másik szélsőség, ahol mindkét fél annyira csorbul, hogy ketten együtt sem tudnak 1-et összerakni. Amikor csak gátolják egymást. Amikor mindkét fél úgy érzi, ő az, aki áldozatot hozott, aki mindent feladott, és a másik csak elvett.

Spirituális szemszögből nézve érdemes megvizsgálni itt is a Vonzás Törvényét. Hasonló a hasonlót vonzza... azonban itt nem azonos pólusokat kell érteni, hanem a kiegészítő pólust. A világ a középértékre törekszik. Mindenki a hozzá illőt vonzza. Ha tehát az egyik fél adakozó, a másik jön, és befogadó lesz. Ám a szélsőséges értékek csak a másik szélsőséget vonzzák be. Amennyiben valaki csak és kizárólag adni akar (ellentmondva ezzel az adás-kapás kiegyensúlyozására vonatkozó szabálynak), akkor, az egyensúly kialakítása érdekében, bevonz olyan embert, aki pedig csak kapni óhajt, aki mindent elvesz, kizsákmányol, kizsigerel.

Térjünk vissza arra a kérdésre: ki a legfontosabb? Neveltetésünk sok esetben ellentmondhat a spirituális igazságnak. Az ugyanis azt mondja: ÉN. Mindenki magának. Mindenki vigyázzon önmagára, önnön értékeire, önnön életére. Mert senki sem tehető felelőssé a boldogságunkért és mi sem vehetjük fel egy másik ember életterhét.
A környezetünk azonban sokszor azt mondja (főleg a nőktől várják ezt el, de nem kizárólag), hogy a párodat nézd, ha szereted, akkor ő neked a legfontosabb, neki kell alárendelned mindent. Önmagadat is, minden körülmények között. A másik, még képmutatóbb irányzat a kapcsolatot, a házasságot védi, mint elvont fogalmat. Én is rengetegszer megkaptam, hogy „ezt a házasságot meg kell menteni!". Miért? És milyen áron?
Szerintem mindenkinek önmaga legyen a legfontosabb. Két okból. Az egyik, hogy ha én nem szeretem magamat, hogyan várhatom ezt el mástól? Ha én nem védem meg magamat, ki fog megvédeni? Akkor örökké koldusként kuncsorgok szeretetért, védelemért másoknál, akik vagy megadják, vagy nem, vagy ma igen, de holnap nem... leteszem a kezükbe a sorsomat, átadom az erőmet, átadom a hatalmat az életem felett. De miért? Miből gondolom, hogy bárki más jobban tudja csinálni az életemet, mint én magam? A magáé mellett, természetesen.
A másik ok, hogy mint tudjuk, amilyen a fa, olyan a gyümölcse. Diófáról a büdös életben nem fogok almát szüretelni. Azt tudom adni, amim van. Ha szeretet, derű, boldogság, öröm van bennem, akkor másnak is ezt adhatom. De egy kiégett, megfáradt, megkeseredett, csalódott, érzelmileg kizsákmányolt, neadj'Isten testileg is bántalmazott ember mit adhat? Most persze felmerül, hogy aki a Forrásból táplálkozik, annak nem kell a másik ember szeretete, figyelme stb. Ez tény. De aki a Forrásból tud töltekezni, tisztában van azzal is, hogy ő maga milyen fontos, szereti önmagát kellőképpen ahhoz, hogy ne maradjon benne pusztító helyzetekben.

A mesében véget ér a kaland ott, hogy a férfi és a nő egymásra talál. A való életben viszont még csak akkor kezdődik el igazán a tánc! Drága mesterem mondta: a párkapcsolat azt jelenti, hogy ha eddig nem volt problémád, akkor majd most lesz! A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy az élet, a házasságunk, a kapcsolatunk, az csak úgy megtörténik velünk. Valójában mi magunk alkotjuk meg, olyanra, amilyenre. Minden pillanatban megteremtjük és újrateremtjük világunkat, benne a kapcsolatunkat. Azok a párok, akik megvalósítják az 1+1>2 állapotát, nem egyszerűn mázlisták. Tesznek érte, minden pillanatban.
Ezzel együtt, az égvilágon semmi garancia nincs arra, hogy kemény munkával feltétlenül életed végéig együtt leszel a kedveseddel. Miért? Mert csak a halott dolgok nem változnak, az élők viszont folyamatosan. Minden nap más ember leszel, mint aki tegnap voltál. És a párod is. Ezek a változások lehetnek konvergensek, azaz összefelé tartók, egyre jobban összehangolódtok, összeértek. Lehetnek párhuzamosak, de ez afféle elméleti lehetőség, ritkán és rövid ideig történik meg. Mondhatni, minimális a statisztikai valószínűsége. És lehetnek divergensek, amikor utatok kétfelé válik. Egy idő után annyira megváltoztok, más-más irányban, hogy nem tartható fenn sérülés nélkül a kapcsolat. Természetesen lehet tudatosan terelni az irányt, hiszen minden lépéssel döntést hoztok, hogy merrefelé mentek.
De semmi sem biztosítja, hogy egy életen át mindig, mindketten egyfelé kívántok menni, és hogy valamelyikőtöktől nem lesz egy ponton túl nagy áldozat másfelé menni, mint amerre szeretne. Tehát csak addig legyetek együtt, ameddig ez épít, szépít, lelketek üdvét szolgálja.
Amíg az élet el nem választ.