Depressziós vagyok

Nem lennék jó krimiíró, ugyanis rögtön, az első bekezdésben lelövöm a poént: nem vagyok depressziós. Na de mire én erre rájöttem...! Meg voltam ugyanis győződve az ellenkezőjéről. Mégpedig azért, mert ez a divat.

Pocsékul éreztem magam, mit szépítsem. Akármerre tekintettem az életemben, azt láttam, hogy itt gáz, ott probléma, amott fájdalom fogad. Fáradt voltam már a pozitív gondolkodáshoz, és hiába vagyok tisztában a Vonzás Törvényével, a legcsekélyebb mértékben sem láttam, hogy a korábban "befektetett" pozitív hozzáállásom bárminemű jót fiadzott volna. Fizikailag is kimerültem, ha egy-egy napot otthon töltöttem, igyekeztem a lehető legkevesebb időt az ágyamon kívül tölteni.
Na persze a robotpilóta még működött: munkanapokon időben felkeltem, felöltöztem az irodában megkívánt eleganciát tekintetbe véve, és elláttam a munkámat, nem is rosszul. Kötelességteljesítésben még egész jó voltam...
Mindazonáltal hamar kicsúszott a számon, ha valaki megkérdezte, hogy vagyok: "depis vagyok". Ugyanis ma nagyjából minden negatív állapotra rásütjük, hogy ez bizony depresszió, anélkül, hogy halvány fogalmunk volna arról, mit is takar ez a fogalom. Pszichiáterek, pszichológusok regényeket írhatnának abból, mi mindenre húzzák rá ezt a szót, aminek nagyjából-egészéből semmi köze a valódi depresszióhoz. Lassacskán olyan tágas gyűjtőfogalommá torzítjuk a depressziót, amibe a totális boldogságon kívül mindent besorolunk.

És azért ez egy veszélyes dolog. A depresszió ugyanis betegség. Ha pedig önmagunkat illetően betegségtudatot táplálunk-ápolunk, akkor automatikusan csökkenni fog az energiaszintünk. Hiszen betegek vagyunk, elhaló hangon párnáink közé dőlünk, a profibbak végrendelkeznek gyorsan... ám amíg egy klasszikus náthából kellő idő és kellő mennyiségű bodzatea bevitele után kigyógyulunk - hiszen hitrendszerünk szerint ennek így kell lennie -, addig a magunk által diagnosztizált "depiből" valahogy nem vagyunk képesek kilábalni. Logikai úton megközelítve a dolgot: a "gyere ki a vízből!" utasítás akkor és csakis akkor teljesíthető, ha történetesen benne vagyunk. Különben hibajelzéssel vissza a feladónak!

Kritikusan kell tehát negatív lelkiállapotunkra tekintenünk. Igen, megtörténhet, hogy belekerülünk abba a 10 (férfiak) ill. 20 (nők) százalékba, akik az orvosi statisztikák és becslések szerint életükben legalább egyszer depressziósak lesznek. Ám az esetek többségében erről távolról sincs szó!
Egyszer a háborús nemzedékről beszélgettem valakivel, aki azt ecsetelte: lám, azok az emberek végigcsináltak egy világháborút, meg utána jó pár kemény évtizedet, aztán mégsem "depisek", ellenben a mai fiatalokkal-felnőttekkel, akik bezzeg állandóan erre panaszkodnak.

Erről két dolog jut eszembe. Az egyik az "objektív nyomorúság" és a "szubjektív nyomorúság" kérdése. Vannak olyan életesemények, helyzetek, amelyeket az objektív nyomorúság kategóriába sorolhatunk, ezek azok, amelyek tipikusan kiváltják a környezetünk együttérzését, illetve legalizálják az események-helyzetek kapcsán támadó negatív érzéseinket. Például, ha valaki hontalanná válik, elbocsátják, meghal valakije, elhagyja a szerelme, súlyos balesetet szenved stb., nos akkor az illetőnek a társadalom közössége szerint minden oka megvan arra, hogy lógassa az orrát. Mert milyen borzasztó nehéz is neki! Mi mindennel kell megküzdenie!
Mindez természetesen így van, azonban épp az együttérzés (még ha ez csupán passzív támogatás is) és az által, hogy "szabad neki" rosszkedvűnek lenni, kap feloldozást és tudja feldolgozni a történteket. Mondhatni egészséges érzelmi reakciókat tanúsít és egészséges érzelmi folyamatokat él meg. Az egészséges dolgok azok, melyeknek helye van a természetben. Mint a születés, a szülés, a halál. Jó, egy szülés például nem egy kimondott kalácsevő-verseny, de (amennyiben természetes lefolyású), az ember regenerálódik, feldolgozza, és az élet megy tovább.

A "szubjektív nyomorúság" azonban olyan motívumokat takar, amelyekre a köznyelv körülbelül annyit mond, hogy "neki is csak két nagy pofon hiányzik az életéből". Ami fáj, azt a környezet, a társadalom nem fogadja el "jogos" fájdalomforrásnak, ha tehát mégis rosszul merészelem érezni magam miatta, akkor ugyebár én vagyok a hülye. Tessék megtanulni tisztességesen érzelmi-reagálni, ahogy tanították! Csakhogy az érzelmek-érzések esetében a nyelvtan ugyan megengedi, valójában azonban nem értelmezhető a felszólító mód. Pláne a tiltó mód! Fázol? Ne fázz! Örülsz? Ne örülj! Félsz? Ne félj!...
Ez azért nem egészen így megy... érzéseink-érzelmeink lelkünk megnyilvánulásai, ahogy szavaink a tudatunké, tetteink a testünké. Valami oka tehát kell, hogy legyen annak, ha fájdalmat, szomorúságot, elkeseredettséget stb. tapasztalunk önmagunkban, s ezt nem lehet ész nélkül letiltani - vagy legalábbis nem sokáig játszhatjuk ezt önmagunkkal.

Az iménti rövid felsorolással eljutottunk a másik gondolathoz, az érzelmek differenciálásához. "Régen" ugyanis tökéletesen elfogadott volt, hogy az ember bánatos, sértett, dühös, megbántott, elkeseredett, kimerült, aggódó stb. legyen. Ma pedig a legtöbb esetben a "padlón vagyok", "depis vagyok", "szar az élet" és ennek kombinációi hangzanak el, további finomítás nélkül. Ez pedig - nyelvünk pusztulása mellett - azt is jelenti, hogy nem foglalkozunk annyit lelkünk rezdüléseivel, hogy differenciáljuk annak üzeneteit. Amint belemerülünk negatív érzéseinkbe, automatikusan elkezdjük finomítani első benyomásunkat, és ezzel máris elkezdtük feldolgozni azt. (Természetesen ez ugyanígy áll a pozitív érzések esetén is, ezekre most azért nem térek ki, mert sokkal kevesebb kínt jelent számunkra differenciálatlanul jól lenni, mint rosszul.)

Visszatérve a saját sztorimhoz: azt hittem, "depis vagyok". Ettől pedig nem is egyszerűen betegnek éreztem magam, inkább úgy éreztem, megbuktam egyfajta élet-alkalmassági vizsgán. Mert aki "depis", az nem bírja el az életet, amit azonban - környezetem szerint - fütyörészve kellene hordoznom, nem pedig otthon nyávogni azon, hogy milyen nagyon nehéz. Ezt a szigorú hozzáállást levetkőzni nem könnyű, pláne akkor, ha az ember több évtizedes rutinra tett már szert benne, és mások is segítik abban, hogy mélyen meggyökerezzen az elméjében. Úgy gondoltam, nincs jogom pocsékul érezni magam, hiszen "objektíve" semmi bajom (legalábbis úgy néztem ki a világ számára, mint akinek minden rendben van az életében). Itt jött a betegségtudat: ha azt mondják, emeljek fel egy mázsát, és nem megy, akkor ez normális, hiszen jómagam a fél mázsát sem érem el, viszont ha nem megy a két kiló felemelése, akkor bizony velem van a gond! És mivel a differenciálatlan "depis vagyok" megközelítésből nem derült ki, mi az oka a pocsék hangulatomnak, hajlottam arra a megállapításra, hogy sok nekem az élet, az az élet, ami másoknak meg se kottyan, tehát alkalmatlan vagyok. Ez persze mit sem javított a helyzeten...

Aztán elkezdtem belemenni a részletekbe. Régóta húzódó egészségi problémám (és az orvosok tehetetlenkedése) miatt igenis jogosan vagyok kimerült, elkeseredett, rémült (hogy mi lesz velem), fizikailag is fáradt stb. Bizonyos magánéleti gondjaim jogosan jelentkeznek szomorúságban, tehetetlenség-érzésben, gyászban, félelemben stb. Vagyis ezek mind egészséges érzelmi reakciók az élet kevésbé napsugaras helyzeteire (mert az élet a polaritás világában az egyensúlyra törekszik, nem a teljes jóra!), tehát tulajdonképpen én teljesen egészséges vagyok! Egy egészséges lelkű ember, aki épp lelki egészsége folytán megél örömöt, de bánatot is, bizalmat, de félelmet is stb.

És az egészben az volt a legcsodálatosabb, hogy - bár egyetlen gondom sem oldódott meg, ha a tényeket nézem - azonnal sokkal jobban kezdtem érezni magam! Nem vagyok depressziós, nem vagyok beteg! Csak épp egészséges módon fájdalomreakciót produkálok arra, ami fájdalmasan érint. És annak megítélése, hogy mi fájdalmas számomra, csakis az én jogköröm, senki másé. Érdekes módon azonnal visszanyertem leblokkolt energiáim nagy részét, és belevetettem magam a nagybetűsbe. Ha fáj, hát fáj. De élek.
Azért persze ne felejtkezzünk el azokról, akik valóban a depresszióval küzdenek. Nekik tényleges orvosi segítségre van szükségük, és emellett - mint az égvilágon minden más nyavalya esetében is - környezetük, barátaik, szeretteik támogatására. De ne szúrjunk ki magunkkal, ne tartsuk betegnek magunkat, amikor nem vagyunk azok. Sokkal jobb lesz, azonnal!