Barkácstanfolyam Királynők részére

Egyszer volt, hol nem volt... na, ez nem igaz. Mert a történet örök. Ma (is) játszódik. Ezrek, milliók lelkében. Persze mindenkiében kicsit másként. Az alábbi história csak az egyik lehetséges változatról szól. De a köztünk élő Királynők azért még tudnának mesélni...

Volt egyszer tehát egy kis Királylány. Csodás palotában éldegélt, amelyhez tartozott egy hatalmas kert is - igazából sohasem tudta meg, mekkora a kert, mert bárhol is járt a Világban, palotája, kertje mindig elkísérte. Néha elgondolkodott, vajon a Világ olyan kicsinyke, hogy könnyedén bejárhatja, és estére hazaér, vagy inkább az történik, hogy mindig magával viszi az otthonát? Nem értette teljesen, de nem is volt igazán fontos számára, hogy mindent tudjon.
A palota és a kert változásait sem értette, de önfeledten tudott gyönyörködni bennük. Ahogy ugyanis növekedett a kis Királylány, és lelke újabb és újabb élményekkel gazdagodott, látta, hogy a palotácskája egyik-másik pontján először egy furcsa gomolygás jelenik meg, valami zavaros dolog, ami nem csúnya, nem szép, nem is „valamilyen", de amelyből aztán kinő egy új tornyocska, egy kőcsipkés erkély, egy új ablak, netán egy egész emelet. Ezek mind-mind szebbé tették a királyi palotát.
Volt azonban egy terület a palotában, amelyben nem szűnt meg a gomolygás. Erről a palotáról tudni kell, hogy igen furcsa alakja volt. A négy oldalából három pontosan úgy nézett ki, ahogy egy királyi kastélynak illendő: a bejárati oldalon ezüstlépcső vezetett a hatalmas ablakokkal megvilágított fogadóterembe; a második oldalon zöld márványlépcső vezetett a kertbe, ahol sosem látott szépséges virágok nyíltak, mesés ízű gyümölcsök teremtek, madarak daloltak, mókusok, nyulak hancúroztak; a harmadik oldalon pedig hófehér márványlépcső vezetett le egy hatalmas márványmedencébe, ahol a kis Királylány gyakran megmártózott.
A negyedik oldal viszont egyszerűen nem volt készen, nem épült semmilyenre. Egyetlen függőleges fal volt, mintha elvágták volna, és a fal nem is fal volt, hanem kívül-belül a furcsa gomolygás.
A kis Királylányt azonban ez nem foglalkoztatta, oly sok öröme telt palotája és kertje egyéb tájaiban. Így minden idejét a kertben töltötte, ahol a madárkák a vállára szálltak és a tenyeréből ettek, ahol a nyuszik és mókusok felugrottak az ölébe, hogy megsimogassa őket, a gyümölcsök mosolyogva kínálták magukat a fákról. Ha úgy kívánta, meglátogatta a hatalmas márványmedencét, és egész nap úszkált, lubickolt a vízben. Máskor pedig kastélya barátságos toronyszobácskáiban üldögélt, vagy valamelyik kedves kis erkélyen állva gyönyörködött a naplementében.

Egy nap aztán a tükörbe nézett, és látta, hogy nem kis Királylány többé. Teste megnyúlt, alkata nőies lett, szeme felnőttesen csillogott. Kislánykora elmúltával laza szabású, fehér ruháját széles, vörös selyemövvel fogta össze, így öltözéke máris jobban illett az ifjú nőhöz, akivé érett. Ettől a naptól fogva Királynő volt.
Szíve derűjén ez azonban mit sem változtatott. Továbbra is boldogan járta be nap mint nap a birodalmát, igaz, már tudatosan gondozta a kertet, a házat, a medencét. A gomolygó fallal nem tudott mit kezdeni, de lelke mélyén bizonyos volt benne, hogy - mint más helyeken, ahol idővel a gomolygásból kialakult egy új épületrész - itt is épül valami, és az a valami csodaszép lesz, és illeszkedni fog a palota többi területéhez.

Egy napon aztán vándor érkezett a kastélyhoz. A Királynő meglepetten tapasztalta, hogy a vándor - férfi. Sosem találkozott férfival addig, csak tudta - ki tudja, honnan -, hogy létezik. Ünnepélyesen fogadta a vándort: hófehér ruhát öltött, derekát drágakövekkel kirakott ezüstövvel fogta össze, selyemhaját leengedte. A fogadóteremben asztalt terített, a kert minden gyümölcsével telerakta, és a legszebb virágokból kötött csokorral díszítette. A vándor elégedetten mosolygott. A Királynő azt kérdezte tőle:
- Te ugye Király vagy?
- Király? Ugyan! - felelte a vándor, és szélesen elvigyorodott. - Én Hódító vagyok! Járom a Világot. De nagyon tetszik nekem a te birodalmad, és te magad is. Szívesen maradnék nálad. Úgy látom, itt nem élnek férfiak, és te, Királynőm, nem tudod, mi minden jóból maradsz ki így.
A Királynő eddig nem érezte, hogy bármiből is kimaradna, de a Hódító szavai elültették a bogarat a fülében. Tetszett neki a Hódító széles mosolya, szeme sötét csillogása. Amikor valami új született a gomolygásból a palotájában, az mindig szebbé és jobbá tette azt, így nyitott szívvel, bizakodva fogadta a változást, amit a Hódító, az első férfi hozott az életébe.
Örömmel vette, hogy a Hódító nála akar maradni, bár nem értette, neki miért nincs palotája, kertje, medencéje, birodalma. Meg is kérdezte tőle:
- Neked nincs saját palotád?
A Hódító így felelt:
- Hogyne volna! De a tied annyival gyönyörűbb, drága Királynő! És az a tény, hogy veled lehetek, a Világ minden kincsénél többet ér! Veled akarok lenni, nekem csak ez a fontos!
A Hódító tehát ott maradt, és berendezkedett a Királynő palotájában.
Ahogy teltek a napok, a Királynő is megszokta, hogy nincs többé egyedül, és ha a Hódító épp a birodalom egy távolibb csücskében járt, kezdte hiányolni őt. Már nem a saját kedve szerint jött-ment a kertben és a palotában, hanem a Hódító nyomában járt. A férfi azonban egyre többször távozott el a közeléből.
A Királynő azt is észrevette, hogy a Hódító elkezdte átépíteni a kastélyt, a kertet. Még a medencét is átformálta. Itt-ott lebontott falakat, itt-ott újakat épített. Lecserélte a bútorokat, mondván, amiket ő hozott, sokkal kényelmesebbek. A medencéből pezsgőfürdőt csinált, mert az úgy izgalmasabb. A kertben is ásott folyton, és ki akarta vágni a fákat, mert azok elfogják a napfényt a pázsitja elől.
Aztán egy napon, amikor a Királynő kiment a kertbe, és az egyik nyuszi előszökdécselt, hogy játsszanak egy kicsit, a nyuszi bundájába hirtelen egy nyílvessző csapódott, és hófehér szőrét elöntötte a vér. A Királynő találkozott a halállal. Döbbenten nézett fel, és látta, hogy a Hódító győztes mosollyal közeledik felé, kezében íjjal. Diadalmas vigyorral kapta fel a nyulat, és jelentette ki:
- Na, asszony, végre rendes vacsoránk lesz! Már nem állhatom, hogy mindig csak a nyamvadt gyümölcseiden rágódunk! Én férfi vagyok, vadász, és mint látod, ügyes vadász! No, készítsd el a nyulat! - és azzal a Királynő ölébe ejtette a tetemet.
A Királynő szóhoz sem jutott. Gépiesen fogta a nyulat, bement a palotába, és végre igazán körülnézett. De amit látott, teljesen elkeserítette. A régi szép kis palotája, a vadregényes tornyocskákkal, csipkeszegélyes erkélyekkel már nem volt sehol. A Hódító mindent átépített. Alig találta meg a konyhát.
Ott aztán letette a nyulat az asztalra, és csak nézte. Nem értette, hogyan történhetett mindez. Azt sem értette, miért engedelmeskedett. Hiszen ő Királynő! De a Hódító már jó ideje nem így nevezte, csak úgy szólította: „asszony".
Hirtelen megvilágosodott az elméje. A Hódító azt mondta, nagyon tetszik neki a világa - mégis átépített benne mindent. Azt is mondta, hogy tetszik neki ő maga, a Királynő - mégis kerüli a társaságát. Azt mondta, maradni akar - de igazából sosincs jelen, ki tudja, merre jár.
És a Királynő rájött, hogy már nem boldog. Nem csupán a Hódító jelenléte nem teszi boldoggá, de még az érkezése előtti boldogságát sem találja! Felrótta magának azt is, hogy észre sem vette, mikor romlottak el a dolgok.
De hiába dühöngött, hiába siratta elvesztett boldogságát, nem talált megoldást. Egyet viszont megértett: a Hódító nem maradhat a birodalmában. Amikor estére - vacsoraidőre - előkerült a férfi, meg is mondta neki, hogy távoznia kell. A Hódító nem értette:
- Hát nem vagyunk boldogok együtt? Hát nem lett még szebb a birodalmad, mióta itt vagyok veled? Hát nem te vagy a Világ legboldogabb Királynője? - kérdezte. - Egyébként hol a nyúlpecsenye? - tette hozzá.
- Nem, nem vagyunk boldogok - válaszolta a Királynő. - És nem, nem lett szebb a birodalmam, sőt, már alig érzem a magaménak. És boldog végképp nem vagyok. A nyulat meg süsd meg te, ha annyira arra fáj a fogad. De már nem az én tűzhelyemnél!
Igen, ahhoz még értett a Királynő, hogy valódi királynői méltósággal utasítsa ki a birodalmából a Hódítót. Még az sem ijesztette meg, hogy a hízelgő mosoly riasztó vigyorrá torzult annak arcán, és máris nem volt olyan megnyerő. Utolsó erejével kilökdöste a kapun, és bezárta utána. Majd nekidőlt a kapu belső oldalának, és szabad folyást engedett a könnyeinek.

Végignézett birodalma romjain. Tudta, hogy újra fogja építeni, de sejtette azt is, kislánykori világát nem találja meg többé, és míg gyermekként a gomolygásból maguktól létrejöttek a tornyok, most kemény munkájába fog kerülni akárcsak egy terasznak a megépítése is.
Mélyet sóhajtott tehát, és nekilátott. Kötényt kötött, hogy királyi ruhája ne piszkolódjon be, és a haját kontyba kötötte, hogy ne lógjon bele a felmosóvízbe. Szép csendesen takarítgatott. A kertből berepült az ablakon egy kismadár, a vállára telepedett és énekelni kezdett.
A Királynő elmosolyodott, és maga is dalra fakadt. Majd hagyta a takarítást, és önfeledten táncra perdült. Eközben a haja kibomlott, a köténye leesett, és ő újra Királynő volt! Csodák csodája, a palota elkezdett magától kitisztulni, a falak, ablakok, tornyok, erkélyek a helyükre kerültek. Már egészen jól nézett ki a birodalom, amikor újabb vándor érkezett.

A Királynő ünnepélyesen fogadta a vándort, de elhatározta, még egy Hódító már nem fog ki rajta, nem hagyja magát elszédíteni többé. A beszélgetésük során a vándor megjegyezte, hogy igazán nagyon szép a birodalom, de mintha épp munkálatok folynának. A Királynő csak annyit mondott:
- Igen, mostanában van egy kis munkám vele, de ez igazán nem gond!
- De te Királynő vagy! - mondta a vándor, aki szerény, szürke ruhájában, törékeny alkatával cseppet sem keltett királyi benyomást. - Neked nem kellene takarítással foglalkoznod!
- De ez az én birodalmam - válaszolta a Királynő. - És én szép palotát, burjánzó kertet, és csillogóan tiszta medencét akarok.
- Ó, Királynőm, engedd meg, hogy itt maradjak! - felelte a vándor. - Szolgád leszek, sőt, rabszolgád! Mindent megteszek, amit csak óhajtasz!
- Nekem nincsenek szolgáim... a kertben, ha a vállamra száll a tarka tollú tengelic, szabad akaratából teszi. Ha az ölembe ugrik a nyuszi, önként teszi. A fák önként érlelik gyümölcseiket számomra és a forrásból sem parancsra bugyog fel a friss víz... nem, nincs szükségem szolgára.
A Szolga sírva fakadt, és térdre esett a Királynő előtt.
- Hát elküldesz? Ó, kérlek, ne tedd! Ne légy kegyetlen, ne légy szívtelen, Úrnőm! Az egész életem a tiéd, csak melletted maradhassak! Hadd szolgáljalak minden lélegzetvételemmel, minden szívdobbanásommal!
A Királynőben zavaros érzések dúltak. Nem akarta ezt az embert szolgájává tenni. De lám, ha elküldi, azzal még nagyobb fájdalmat okoz neki. Mit tegyen? A Hódító mellette akart lenni, ez az ember viszont alárendeltjeként élne. Ahogy rátekintett, nem is tudta elképzelni, hogy más szerepben is élhetne. Nem volt férfias, na persze nőies sem. Afféle nem nélküli lény volt.
Végül elgyengítette a Szolga zokogása, könyörgése, és beleegyezett, hogy maradjon.
A Szolga boldog mosollyal látott hát neki a szolgalétnek a Királynő birodalmában. Fúrt-faragott, mosott, súrolt, csiszatolt, festett, amit csak tudott. Ám érdekes módon a palota is, a kert is, a medence is egyre rosszabb állapotba került. Amihez csak hozzáért a Szolga, bomlásnak indult.
A Királynő látta ezt, de nem értette. Ő maga is egyre fáradtabb lett. Egyszer aztán fény derült mindenre. Nézte, ahogy a Szolga térden állva súrolja az ebédlő kövét, és látta, hogy közben sírdogál. És ahová a könnycseppjei hulltak, ott felsistergett a kő, és egy kis lyuk keletkezett rajta. A könnyek szétmartak mindent: követ, fát, üveget, márványt. Ezért pusztult tehát minden! A Királynő megkérdezte a Szolgát:
- Miért sírsz folyton?
- Mert én csak egy senkiházi szolga vagyok, Fenség! Mert nekem az a sorsom, hogy szolgáljak, hogy térden állva súroljam a követ naphosszat!
- De hát te akartál a szolgám lenni! Emlékszel? Amikor el akartalak küldeni, olyan keservesen könyörögtél! Nem akartál szabadon utadra menni! Most mégis fáj a szolgaságod? Mit szeretnél hát?
- Én szolga vagyok, Úrnőm. Szolga vagyok, más nem tudok lenni. Vagy legalábbis nekem soha nem sikerül! Még soha, senki nem ajánlotta fel, hogy király legyek!
- Ó - felelte a Királynő - de hát te magad akartál a szolgám lenni! Ezt akartad! Azonban belátom, hogy nem vagy boldog a szolgaságban. És azt is belátom, hogy én sem élvezem a helyzetet. Fáj látnom a szenvedésed, menj hát utadra!
A Szolga erre még hevesebben zokogott, azonban a Királynő már látta, hogy nincs olyan megoldás, ami a Szolgát kiemelné saját sorsából. Ő nem mentheti meg önmagától. Gyorsan, még mielőtt teljesen szétmarta volna a könnyeivel a márványpadlót, kitessékelte a Szolgát a palotából.

Majd körülnézett a romos kastélyban, és mély sóhajjal előkereste a kötényt, és kontyba tűzte a haját. Újra munkához látott.
Azonban döbbenten tapasztalta, hogy ezúttal nem elég kitakarítani a szobákat, átfesteni a falakat és kimosni a függönyöket. A Szolga könnyei olyan pusztítást vittek véghez, hogy amikor hozzáért egy falhoz, az leomlott. Amikor fel akarta mosni a követ a konyhában, az elporlott.
Látta tehát a Királynő, hogy sokkal nagyobb a feladat, mint a Hódító távozása után.
- Pedig nem is látszott olyan veszélyesnek a fickó - gondolta szórakozottan.
Később többször is eszébe jutott ez a gondolat, ugyanis itt-ott elhagyott edényekben, vödrökben megtalálta a Szolga összegyűjtött könnyeit. Egy alkalommal beledugta az ujját, hogy megnézze, miféle folyadék van az edényben, de a könny sebesre marta a kezét.
Onnantól kezdve kesztyűt húzott a munkához, és megtanulta, hogy nem feltétlenül látványos az igazi veszély.
Persze az ilyen komoly építési munkálatokhoz már nem illett a királyi ruha, még köténnyel sem. Hosszú haja is csak akadályozta a Királynőt. Vett hát egy mély lélegzetet, munkásoverallba bújt, és egy ollóval csutkára vágta a haját.
- Ez az időszak nem a Királynőségről szól - gondolta magában.
Nagyon keményen dolgozott, reggeltől estig. A kertbe csak gyümölcsért ment ki, meg elvégezni a kerti munkákat. Már nem állt meg, hogy megsimogassa a nyuszikat, már nem hagyta abba a munkát, hogy táncoljon, és együtt énekeljen a madarakkal. Nem gyönyörködött a virágokban, nem hajolt le megszagolni őket. Kezének virágszirom finomságú bőrét sok kis horzsolás éktelenítette, amit a munkában szerzett, körmének gyöngyházfénye megfakult.
Egy nap észrevette, hogy már nem fáj a keze. Ránézett, és látta, hogy tenyere tele van bőrkeményedésekkel.
- Nem is baj - gondolta. - Legalább nem érzem a fájdalmat. Most úgysem nyavalyoghatok!
Egyszer pihenőt akart tartani, és kiült a kertbe. Egy mókus nyomban odaszaladt hozzá, még emlékezett, hogy simogatást és csemegét szokott kapni. Ahogy azonban a Királynő végigsimított rajta, a mókus éktelen riadalommal szaladt fel az első fára.
Onnan pislogott le a Királynőre, akinek kérgessé vált tenyere már nem simogatott jólesően, már nem volt olyan kecses, finom és puha, mint amit a mókus annyira szeretett.
A Királynő bement a palotába, és belenézett egy tükörbe. Őszintén megrémült attól, amit látott! Valaha volt hosszú haja helyén kis csutakok meredeztek, arcába ráncokat vájt a szomorúság, az aggodalom és a fáradtság, és a ráncokban megült a por. Bő munkásoveralljában egyáltalán nem érezte magát királynőinek. Kérges tenyere megfutamította a mókust. A madarak már meg sem kísérelték táncra csábítani, bakancsban úgysem lehet táncolni! Elgondolkodott, vajon nevezheti-e még magát Királynőnek?
Kimerülten lerogyott a lépcsőre, és csak meredt maga elé.

Ekkor kopogtattak. Újabb vándor érkezett. A Királynő már nem tudta ünnepélyesen fogadni. Poros volt a szép ruhája, hajkoronája sem volt többé. De nem is érdekelte. Így legalább biztos nem fog megtetszeni sem egy Hódítónak, sem egy Szolgának. Akárki is a jövevény, nem fog sokáig maradni! Nos, a jövevény nem így gondolta...
- Ki vagy? - kérdezte a Királynő.
- Orvos vagyok, Királynő - válaszolt a vándor. - De Tanácsadónak is neveznek.
- Honnan tudod, hogy Királynő vagyok? - kérdezett vissza a Királynő. - Hiszen egyáltalán nem úgy nézek ki!
- Én sok mindent látok, Fenség. Azt is, hogy beteg vagy és gyógyulásra van szükséged. De én épp azért jöttem, hogy segítsek neked. Meggyógyítalak, és jótanácsokkal is szolgálhatok. Itt maradok veled, és minden jóra fordul!
A Királynőnek megint zavaros érzések dúltak a lelkében.
„Nem akarja átépíteni a világomat, mint a Hódító, nem akar alárendelt lenni, mint a Szolga... segíteni akar, azt mondja, de lám, máris kijelentette, hogy itt marad - holott ezt nekem kellene eldöntenem!" - gondolta. Ám túl fáradt volt ahhoz, hogy odafigyeljen erre a nagyon is fontos jelre.
Az Orvos tehát maradt. És jelenléte nem volt haszontalan. Csodás hatású gyógyírt kevert ki, mellyel a Királynő bekente a kezét, és eltűntek a bőrkeményedései. Egy másik elixírrel a haját kellett háromnaponta megmosnia, és tincsei gyors növekedésnek indultak. A kastély szerkezeti hibáit illetően is igen okos tanácsokkal szolgált az Orvos-Tanácsadó. Épült-szépült a birodalom.
A Királynő mégsem volt boldog. Persze, örült, hogy kisimult a bőre, kinőtt a haja, és egész délcegen álltak már a palota tornyai is... de nem érezte magát Királynőnek. Az Orvos-Tanácsadó ugyanis - szakmai hozzáértésére hivatkozva - átvette az irányítást.
Megszabta, a nap mely óráiban és mennyi időt tölthet a Királynő a kertben, mikor fürödhet a medencében, mit ehet és mit nem. Megszabta, hogy a leomlott torony helyére mekkora új torony épülhet, és milyen fából készülhet a bútor - mert az úgy egészséges, ha minden a megfelelő anyagból van!
Észrevétlenül vette át az uralmat, természetesen minden döntését jó szándékba, okos tanácsokba öltöztetve adta elő. A Királynő az elején még bólogatott, aztán azon kapta magát, hogy már erre sincs szükség, az Orvos-Tanácsadó már meg sem kérdezi őt, csak utasítgatja.
A Királynő fellázadt. Egy nap korán reggel (amit az Orvos megtiltott) kiment a kertbe, és egész délutánig a fűben feküdt (ami szintén tilos volt), ebédre épp azt ette, amit nem lett volna szabad, majd délután több órás lubickolást rendezett a medencében. Estére újabb tiltott evészetet tervezett, de ekkor az Orvos megtalálta, és kőkeményen helyreutasította.
- De ez az én világom, az én életem, az én birodalmam! - tiltakozott a Királynő.
- Igen? Persze, csak emlékezz, mi volt itt, mikor megérkeztem! - replikázott az Orvos. - Azt sem tudod, mi a jó neked. Én, én tudom! És megadom neked! Csak annyit kell tenned, hogy jól viselkedsz, és akkor minden rendben van! Mi a bajod? Mindened megvan, megoldottam a problémáidat! Tudod, Kicsim, igazán hálátlan vagy!
„Kicsim???" - gondolta rémülten a Királynő. - „Legkisebb gyermekkoromban is kis Királylány voltam... nem egy marionett-figura, akit ide-oda cincálhat valaki kedve szerint... és az életem, a világom, a birodalmam mindig is az enyém volt!"
A Királynőnek végre felnyílt a szeme, és meglátta, hogyan manipulálja őt az Orvos. Észre sem vette, hogy sunyi módon kisemmizte, és majdnem önmagától is megfosztotta! Az utolsó csepp ez a „kicsim" volt... Furcsa, hogy néha egy máskor jelentéktelen apróság az, ami megvilágosítja az egész történetet...
Mindenesetre a Királynő az egész éjszakát (amikor a recept szerint szigorúan hanyatt fekve kellett volna aludnia) azzal töltötte, hogy összeszedte maradék erejét, emlékezetébe idézte, hogy ő a Királynő, és ez az ő birodalma. Még halványan emlékezett, hogy milyen könnyedén nőttek ki a tornyok a falakból, hogy milyen természetesen értek a gyümölcsök, és mindegyik milyen finom volt, hogy milyen szép volt a haja és a bőre mindenféle csodakenőcsök nélkül is... és tudta, ez a világ létezik valahol... és ha egyszer sikerült ilyen birodalmat teremtenie, akkor menni fog ez az Orvos tanácsai és beavatkozása nélkül is.
Egyetlen dologhoz kell erőt gyűjtenie csupán: hogy kirakja a szűrét az Orvosnak. Mély sóhajjal elaludt (csakazértis hason fekve). Reggelre megvolt a szükséges ereje.

Az Orvos távozása után a Királynő belátta, nem elég, ha építi-szépíti kis világát, meg is kell azt védenie. Ám a nagy jövés-menés után hirtelen végtelenül egyedül érezte magát. Királynői erejét kevésnek érezte, hogy az egész Világgal szemben meg tudjon állni.
Nem is állt ellen, amikor újabb vándor lépett be a kapun. Látta, hogy ez az ember sem Király - holott valamikor, a kezdet kezdetén, abból kiindulva, hogy ő maga Királynő, azt hitte, a férfiak, akik eljönnek hozzá, mind Királyok. De vegyük csak számba, kik érkeztek idáig!
Volt egy Hódító, akinek, ha volt is királysága, nem azzal foglalkozott, hanem mások birodalmát hódítgatta. Volt egy Szolga, aki azért nem volt Király, mert azt várta, majd valaki felkéri erre a szerepre, saját magát képtelen volt megkoronázni. Volt a sunyi Orvos-Tanácsadó, aki nem vállalta fel nyíltan az irányítói szerepet, más királyságában alattomoskodott csupán.
Kíváncsian tekintett az új vándorra.
- Én Harcos vagyok, Védelmező! - jelentette ki büszkén a jövevény. - És ahogy elnézem, Királynő, neked védelemre van szükséged. Látom, feldúlták a birodalmadat, gondolom, mindenféle jöttmenteket beengedtél ide. Te nem tudod megvédeni magad, drága hölgy! De épp erre való a magamfajta: majd én megvédelek téged a külvilágtól. Többet ide be nem teszi a mocskos lábát semmiféle aljanép!
A Királynő nem értett egyet ezzel a gyalázkodó kirohanással, másfelől viszont imponált neki a Harcos nyers férfiassága, és nyílt beszéde. Látta benne az erőt, azt az erőt, amelyet - úgy hitte - ő nem birtokol. Készségesen hagyta hát, hogy a Harcos is szállást vegyen a palotájában.
A Harcos másnap reggel neki is állt a szemlének. Igazi háborús szakértőnek bizonyult: mindenhol veszélyt szimatolt, de minden esetben voltak is megoldási javaslatai.
- Ezt a bástyát meg kell erősíteni! - jelentette ki az egyik karcsú tornyocskára mutatva. - Ide kell egy várárok, vízzel, krokodilokkal! Ide elhelyezünk egy sor csapdát!
A Királynőnek nem tetszettek a változtatások, de elismerte, hogy biztonsági szempontból igen hatásos mindegyik lépés. Egy nap kiállt a kedvenc erkélyére, hogy megcsodálja a naplementét. A Harcos hirtelen ott termett, és karját megragadva, arrébb rángatta.
- Nem állhatsz ki ilyen nyíltan! - mennydörögte. - Így kiváló célpont lehetsz egy lövész számára!
- Ki akarna engem lelőni? - kérdezte a Királynő.
- Sosem tudhatod, ki tör ellenedre! - felelte a Harcos, mély meggyőződéssel.
Ugyanezzel az érvvel tartotta távol a kerttől és a medencétől is, mindenhol ellenséget szimatolva. A Királynő nevetségesnek tartotta, hogy még a nyuszikban is titkosügynököt sejtett a Harcos, de a férfi annyira komolyan vette magát - a humorérzék nem tartozott az erényei közé -, hogy a Királynő már szólni sem mert, hogy talán túl sok lesz az óvatoskodásból.
Természetesen nem jöhetett senki a kastélyba szigorú ellenőrzés nélkül. És a Királynő soha nem maradhatott senkivel egyedül. A Védelmező ott volt a sarkában, minden lépéséről tudni akart. A Királynő tiltakozott, amikor a Harcos azt is felrótta neki, hogy rámosolygott egy vándorénekesre.
- De hát Királynő vagyok, miért ne mosolyoghatnék? - kérdezte a Királynő.
- Az ÉN Királynőm vagy - felelte a Harcos. - Nem pazarolhatod a mosolyodat mindenféle jöttment senkiházi alakokra! Ezek a lump figurák úgysem értékelnék, nem is érdemlik meg. Rájuk se nézz többé! És azokat a koszos, büdös nyulakat meg mókusokat se fogdosd! Itt az én gyönyörű, izmos testem, azt simogathatod eleget! Minek neked ezeket a tetves állatokat dédelgetned!
A Királynő azonban egyre kevésbé gyönyörködött a Védelmező izmaiban és egyéb szépségeiben. Viszont napról napra erősebben érezte, hogy a Harcos immár nem Védelmező többé - hanem Börtönőr.
Szabadulni akart - de nem tudta, hogyan.
A Harcos elültette lelkében a félelmet. Annyi lehetséges támadási pontra hívta fel a Királynő figyelmét, hogy kezdte ő is úgy látni a Világot, mint valami háborús övezetet. Már nem tudott úgy kimenni a kertbe, hogy ne keressen ellenséget minden bokorban. Nem is járt ki - ezzel legalább a kedvére tett a Harcosnak, aki legszívesebben a hálószobában látta a Királynőt, másutt nem.

A Királynő megértette végül, hogy a Harcos erejével szemben csak akkor léphet fel, ha megtalálja a saját erejét. De vajon hol keresse? Miben rejlik az ő ereje? Végiggondolta, mi változott meg az életében azóta, hogy először kaput nyitott a Hódító számára.

Előtte mi volt? Királylány, majd Királynő. Akkor nem is volt semmi baj. Nem érezte erősnek magát, de gyengének sem. Egyszerűen fel sem merült benne a kérdés, hogy bármi is hiányozna belőle, az életéből, a lényéből.
A Hódító egy idő után már csak „asszony"-nak szólította.
Aztán jött a Szolga, aki az idegeire ment, hogy „fenség"-nek, „úrnőm"-nek titulálta. Dehogy akart ő uralkodni egy másik emberen!
Az Orvos akkor ásta el magát nála, amikor „kicsim"-nek nevezte, és tehetetlen kisgyermekként rángatta a saját kénye-kedve szerint.
A Harcos pedig... nos, a hálószobában becézgette így-úgy, amiket nem tudott pirulás nélkül felidézni... de az bizonyos, hogy ezek az elnevezések sem az ő királynői mivoltát tükrözték.
Apropó, tükör! Felpattant, és megszemlélte magát. Egy szép nőt látott. Akármi is dúlt a lelkében, tartása megmaradt. Előkereste a régi ruháját, amiben a Hódítót fogadta. A fehér szövet kicsit megsárgult már, de még mindig gyönyörű volt. Felvette a ruhát. Felcsatolta az ezüstövet. Letörölte a borzalmasan vörös rúzst, amit a Harcos szeretett látni rajta, és kibontotta a haját.
A tükörből a Királynő nézett vissza rá. A szemében látszott, hogy már nem az az ártatlan, naiv ifjú nő, aki volt. De ez az új csillogás, amit a szemében felfedezett, talán még szebbé tette őt. Hosszasan bámulta a tükörképét, magába itta a látványt.
- Igen, Királynő vagyok - suttogta maga elé. - Nem „asszony", nem „úrnő", nem „kicsim" és nem is... na, nem!
Tudta, hogy ezt a képet meg kell őriznie magában. Igen, jöhetnek mindenféle emberek, akik majd be akarják neki mesélni, hogy nem igazi Királynő, de ő mindig is tudni fogja az igazságot. Megtalálta az erejét.
Szüksége is volt rá, mert a Harcos elküldése nem bizonyult egyszerű feladatnak. Bevetette férfiúi csáberejét - de az már nem működött. Aztán kivillantotta az ínyét, és kezet emelt a Királynőre. Ő azonban - azzal az erővel, ami minden igazi Királynő sajátja - határozottan azt mondta:
- Királynő vagyok. Te rám nem emelhetsz kezet. Senki sem emelhet rám kezet.
És kiebrudalta a Harcost. A Harcos hosszasan üvöltözött és átkozódott a palota előtti mezőn, de - épp a saját maga által ásott, krokodiloktól hemzsegő várárok miatt - nem juthatott vissza a kastélyba.

A Királynő újra végigjárta a birodalmát. Lebontotta a szögesdrót kerítéseket, betemette a várárkot, a krokodilokat visszaengedte a nagy folyóba, az otthonukba. A bedeszkázott ablakokat kiszabadította, így újra fény tódult a palota termeibe. A madarakat, nyuszikat és mókusokat szép lassan visszaszelídítette magához. Újra kis tornyocskák, erkélyek épültek a palotában. Olyan lett minden, mint régen. És mégsem.
Kezdetben a Királynő élvezte ugyan a kertet, a medencét, a palotát, a madarak és állatok társaságát, a gyümölcsök édességét, de nem tudta, hogy el is veszítheti őket. Aztán szépen lassan mindent elvesztett.
Nem haragudott már a Hódítóra, a Szolgára és a többiekre. Belátta, hogy ők nem lehettek mások, mint amik. Egyikük sem Király. Leginkább azért, mert más szerepet választottak. És mindegyikük a szerepe szerint járt el. Az sem az ő hibájuk, hogy a Királynő letette koronáját, és átadta hatalmát. Most azonban visszaszerezte, és felépítette újra a birodalmát. És ezekkel a történetekkel együtt már sokkal szebbnek, sokkal értékesebbnek látta annak minden szegletét.
Szívét újra öröm és derű járta át. Tudta, hogy van mit elveszítenie. Tudta, mennyire fájhat a veszteség. De csak annál jobban örült mindennek. Boldog volt, újra. De másképpen. Otthon volt újra, de más érzés egy hosszú út után hazatérni, mint soha el sem indulni.
Bejárta a palotát, és mosolyogva idézte fel küzdelmeit, ahogy megtanulta felsúrolni a foltokat a kőről, ahogy megtanult falat építeni, vakolni, festeni, megtanult tetőt is ácsolni. Kiment a kertbe, felidézte, hogy tanult meg visszakötözni félig letört faágakat, visszaültetni félig kitaposott virágokat. Meglátogatta a medencét, és eszébe jutott, mekkora munkával tudta kiszerelni a szivattyút meg a pezsgőfürdő egyéb kellékeit, és aztán visszaépíteni a fehér márványburkolatot. Megállapította, hogy kész ezermester lett az elmúlt évek során.
- Csak tudnám, miért kellett ilyen komoly barkácstanfolyamot elvégeznem? - kérdezte magától. - Gyermekként minden szépen alakult magától. Miért kellett megtanulnom a két kezemmel falat rakni, asztalt ácsolni, függönyt szegni? A világom újra szép, újra itthon vagyok benne, és igen, jó itthon lenni. Vajon miért kellett végiginaskodnom egy egész palota és kert és medence felépítését?
Aztán elgondolkozva nézett a palota negyedik oldalára. Oda, ahol a fal helyén a gomolygás volt. Még mindig. Ez a hely nem változott semmit. Tehát a birodalom még nincs készen. Valaminek ott még történnie kell. El sem tudta képzelni, hogy ennyi kaland után még mindig nem érett meg az a valami, ami a gomolygásból születni szokott. Rendben, tehát oda kell építenie valamit. De mit? Ötlete sem volt. Odaállt közel a gomolygás elé, nézte, de nem jutott eszébe semmi.
Aztán vállat vont, és otthagyta a gomolygó valamit.

Kiment a palotából, át a várárok valaha területén, ki a mezőre. Pipacsok és búzavirágok tarkították a tájat. A Királynő pehelykönnyű lélekkel, gondolattalanul sétált fel s alá. Egyszer csak felfedezett egy közeledő alakot.
Felé tartott, így hát a Királynő is elindult a vándor felé. Átvillant az elméjében az összes eddigi élménye a látogatókkal, akik aztán jól bevették magukat a birodalmába, és pusztítottak is keményen - de a gondolat, ahogy jött, úgy ment is.
Ekkor a vándor odaért a Királynőhöz. A Királynő próbálta felmérni, ki lehet ez az ember, de szinte semmit sem tudott leolvasni a külsejéről. Daliás volt, de nem túlságosan izompacsirta, tehát nem egy Harcos volt. Tiszta volt a tekintete, tehát nem valami alamuszi Tanácsadó lehetett. Egyenes tartása arra utalt, hogy Szolga sem lehet. Mosolya kedves és őszinte volt, nem hatásvadász, mint a Hódítóé. Ruházata egyszerű, de jó minőségű anyagból készült. Az sem látszott rajta, hogy messziről jön-e, vagy épp csak sétálni indult.
- Ki vagy? - kérdezte a Királynő. - Vándor?
- Ahogy vesszük - felelte az idegen. - Úton Vándor vagyok.
- Máshol más vagy? Király vagy?
- Nos, otthon természetesen Király vagyok - mosolygott a Király.
A Királynőnek megdobbant a szíve. Az első ember, aki Királynak nevezi magát!
- És ha nem otthon vagy és nem is úton? - kérdezte a Királynő.
- Akkor Vendég vagyok. Vagy Jóbarát. Vagy Szomszéd. Attól függ, kit látogatok meg.
- És hol vagy otthon? Messzire van innen?
- Ó nem, itt az otthonom - és jobbjával benyúlt a kabátjába, és előhúzott egy diónyi gömböt.
A tenyerére tette, és a gömb tágulni kezdett... a Királynő látott kibontakozni egy palotát, egy kertet, mindenféle tájakat, erdőket, tengereket... egy egész Világot, amely olyan volt, mint az övé, mégis teljesen más. Egy másik Világ volt.
- Az én otthonom... - a Királynő hátrafordult, hogy rámutasson a palotájára, ám döbbenten látta, hogy az nincs sehol. Sem a palota, sem a kert, sem a medence. Csak a mező, amin állnak mindketten, tele pipaccsal és búzavirággal.
- Nem tudom, hová tűnt, az előbb még itt volt - szabadkozott a Királynő. - Egyszerűen nem értem, mi történt, hová tűnt!
- Itt van az, vedd csak elő nyugodtan - mosolygott a Király, és a Királynő (egyébként igen vonzó) dekoltázsára mutatott. A Királynő lenézett, és látta, hogy valóban, a ruhája alatt, a szíve táján kidudorodik valami. Zavartan nyúlt érte. Egy diónyi gömb volt. Tenyerére vette, és a gömb tágulni kezdett, felfedve jól ismert Világát.

- Ha el is hagyod lelked belső világát, hogy csavarogj egy kicsit idekinn a mezőn, az mindig veled van - magyarázta a Király. - Nagyon praktikus, ha rád esteledik és haza akarsz találni!
A Királynő visszaemlékezett, hogy Királylány korában sokszor elcsodálkozott, hogy bárhová is megy, hipp-hopp vissza tud térni a palotájába. Most megértette, hogyan is lehetséges ez.
Hosszasan beszélgettek a mezőn, pipacsok és búzavirágok tengerében. A Király észrevett egy égszínkék tincset a Királynő hajában. Megkérdezte, hogyan került az oda.
- Ó egyszer a mennyezetet kellett újrafestenem, és rám borult a festék. Valahogy nem jött ki a hajamból - mesélte a Királynő nevetve.
Elmesélte a barkácstanfolyamot, a rengeteg újjáépítést. Nem titkolta, hogy rengeteg lótuszvirágkrémet kellett a kezére kennie, hogy újra puha és bársonyos legyen a kőműveskedés után. Nem titkolta, hogy egy-két heg azért maradt rajta, bár a legtöbb sebe nyom nélkül gyógyult. De kifogyhatatlan derűvel idézte fel a vele történteket.
Aztán rámutatott egy hegre a Király halántékán.
- Ezt hogyan szerezted?
- Az énhozzám betérők is érdekes lények voltak ám! - válaszolt mosolyogva a Király. - Ezt például egy pár hosszú körömnek köszönhetem. De mesélhetnék az Anti-Varázslónőről is, aki csak eltüntetni tudott dolgokat, teremteni nem, vagy az Örök Babáról, akinek leginkább dajkára volna szüksége, nem Társra...

Társ... ez a szó valamit megmozdított a Királynőben. Mintha egy harang kondult volna meg.
Társat keresett volna? Ezért nem volt boldog a Hódítóval, a Szolgával és a többiekkel, mert egyikük sem Társa akart lenni? Alá vagy fölé akartak kerekedni, de egyikük sem... egyikük sem volt Király.
Mert ki lehet egy Királynő Társa, ha nem egy Király?
Hirtelen eszébe jutott valami. Beszámolt a Királynak a palotája negyedik oldalán lévő gomolygásról. A Király megnézte a még mindig a tenyerén tartott gömböt, majd belenézett a sajátjába is.
- Igen, az én kastélyomban is gomolygás van a negyedik oldalon, csak én „semmi"-nek neveztem eddig.
- Mit kezdjünk ezzel? - kérdezte a Királynő. - Te sem tudtad egyedül felépíteni a negyedik oldalt, meg én sem.
- De ha... - kezdte a Király, majd egymás szemébe nézve mindketten bólintottak. Szó nélkül kinyújtották a kezüket, amelyben a Világuk gömbjeit tartották és összeérintették úgy, hogy palotáik negyedik oldalai egymáshoz érjenek.

Hirtelen felizzott körülöttük a Világ, ahogy a gomolygás és a „semmi" egyesült, és egy mindenféle színben pompázó fénygömb előtt találták magukat. Olyan volt, mint a nemesopál, mely a szivárvány minden színében egyszerre csillog.
A palotáik negyedik oldalai helyén egy új szárny bontakozott ki. Meglehetősen üres volt, látszott, hogy lesz munka vele, de nagyon jó állapotban lévőnek tűnt.
- Most már értem, miért kellett ez a küzdelmes barkácstanfolyam! - sóhajtott fel a Királynő.
- Igen, úgy nézem, nem kapunk csak úgy egy új világot, nekünk kell megteremtenünk, felépítenünk - válaszolta a Király.
- És olyan lesz, amilyenre alakítjuk - tette hozzá a Királynő. - Kész szerencse, hogy megtanultam falat festeni! Megcsináljuk? - kérdezte a Király szemébe nézve.
- Parkettázásban verhetetlen vagyok! - kacsintott a Király.
És kéz a kézben beléptek a fénygömbbe, felépíteni az új Világot.