Az elengedés gátja

Legtöbbünk számára az egyik legnehezebb, legfájdalmasabb feladat itt a Földön: elengedni. Elengedni egy volt kedvest, elengedni egy gyermeket, elengedni azon szeretteinket, akik átlépnek a másvilágra, elengedni egy-egy élethelyzetet. Gyorsan kötünk és kötődünk, és józan ésszel sokszor tisztán látjuk, hogy egy-egy kapcsolat, helyzet megérett arra, hogy távozzon az életünkből. Mégis, igazi elengedésre ritkán vagyunk képesek, és ha netán sikerül is, rengeteg idő alatt hozzuk csak össze.

Miért van ez így? Hol rontjuk el?
A dualitás világában jól tudjuk, mindennek van ellenpólusa: belégzés csak kilégzéssel együtt megy, sötét nélkül nincs világos stb. Ugyanez a helyzet a kötéssel és az oldással is. Ahogyan nem tudunk csak mindig belélegezni, úgy az sem működik, hogy mindig csak kötünk és kötünk és kötünk. Oldani is kell.
Emellett, amikor egy-egy oldásra váró helyzetet tekintünk, hideg fejjel belátjuk, hogy el kellene engedni végre. Teljesen egyértelmű, hogy gyermekünk felnőtt, élnie kell a saját életét - el kellene engednünk őt. Nyilvánvaló, ha megromlott a párkapcsolatunk, ha nincs, ami összetartson, netán a kedves már ex-szé vált, hiszen távozott az életünkből - el kellene engednünk. Idejétmúlt kapcsolatok, túlhaladott élethelyzetek - távozzanak, hadd legyen helye az újnak! Ezt mind tudjuk. És mégis... kötünk és kötődünk.
A Vonzás Törvénye így szól: aminek figyelmet szentelsz, annak ezáltal energiát adsz, és aminek energiát adtál, azt manifesztálod az életedben. Az Univerzum nem ismeri a „nem" szót. Amit akarsz - megkapod; amit nem akarsz - megkapod. Ugyanis az Univerzum csak magára a gondolatod, érzésed tárgyára rezonál. Ez foglalkoztat? Tessék, itt van! Tehát amíg az elengedni vágyott dologra, helyzetre, emberre összpontosítunk, addig törvényszerűen jelen van az életünkben, visszajár, mint az aprópénz. Ez nem is történhet másként. Hiába jelentettem én ki valakiről, hogy vele vége, ő már a múlt, ha egész nap azon jár az eszem, hogy mi lehet vele, ír-e, felhív-e, ha igen, mit mond, ha nem, miért nem, de addig is: mit is mondott legutóbb stb. addig annak a kapcsolatnak nincs vége, akármilyen határozottan is állítom.

Van egy hasonlat az üres pohár kiürítéséről: végy egy poharat. Mi van benne? Levegő. És hogy lehet azt a levegőt onnan kiszedni? Legegyszerűbben úgy, hogy feltöltöd a poharat vízzel (vagy sörrel, ebben a nagy melegben). Tehát negatív módon, „nem akarom"-mal nem jutunk semmire, hát keresünk valamit, amit akarunk „helyette". Nem rossz ötlet ez, ám csak álmegoldást nyújt. Ilyen esetben nem azért találunk valami vagy valaki mást, mert az vonz és érdekel. Csak belemenekülünk, hátha majd segít felejteni.
Ez egyfelől általában nem működik (és ha egy másik embert „használunk" búfelejtőnek, az méltatlan eljárás vele szemben), másfelől meg a felejtésnek az elengedéshez az égvilágon semmi köze. A felejtés: menekülés. A menekülés mögött pedig a szeretet ellentéte, minden fájdalom gyökere, a félelem lapul. Félünk a fájdalomtól, hát futunk előle. Ha elég intenzíven csináljuk, életünk végéig űzött vadként rohangálhatunk ezen a bolygón, de hiába: démonaink bennünk élnek, nem szabadulhatunk tőlük.

Máshogyan érdemes tehát megközelíteni a kérdést. Mit is élünk át akkor, amikor még nem engedtünk el valakit vagy valamit, pedig igazán ideje volna már? Röviden: fájdalmat. Ezért is kapaszkodunk, ragaszkodunk - mert ha nem tesszük, tudjuk, hogy távozik az életünkből, azonban ezt nem tudjuk elfogadni, tehát fáj. Nagyon. E kín iszonyú ereje miatt a legmesszebbre is elmegyünk azért, hogy elkerüljük valahogy. Miközben pontosan tudjuk, hogy a problémát csak elodáztuk, meg nem oldottuk. Érdemes kicsit megnézni a „megoldás" szót. Az „oldás" szerepel benne... azaz az elengedés (a latin gyökérszó is erről szól, nem a magyar nyelv sajátossága ez).
Fentebb az szerepel: „nem tudjuk elfogadni". Vagyis rá kellene gyúrni arra a nyavalyás elfogadásra! Már megint! Amikor amúgy is az összes spirituális csapból ez folyik. Tehát az elméletet tudjuk, hogyne tudnánk - de valamiért mégsem működik az életünkben! Valamit elrontunk, valahol megtorpedózzuk a jó kis elengedés-projektünket.
Józan eszünkkel már beláttuk, hogy amit el kellene engednünk, annak valóban távoznia kell az életünkből, ha másért nem, azért, mert a másik ember távozni akar (és meg is teszi), vagy azért, mert már az adott helyzet, kapcsolat nem működik. Kacatot meg minek őrizzünk, különösen, ha foglalja a helyet egy új, élő, boldogító dolog elől? Tudjuk, hogy nem kell az nekünk. Összes nagy eszünk tudja. Csak éppen... csak éppen nem tudjuk elfogadni.

Elfogadás. Egy külön tudomány. És bizony, ha tetszik, ha nem, már magas iskola. Nem tudjuk rögtön az elfogadással kezdeni. Olyan volna, mintha úgy kellene egy létrára felmászni, hogy annak - bár fentebb teljesen ép - az alsó öt-hat foka hiányzik. Előbb tehát azokat az alsóbb szinteket kell megismerni, bejárni.
Ez a terület pedig a tudatosság. És sokkal egyszerűbb történet, ugyanis nem szól másról, mint önmagunk őszinte, ítélkezés nélküli megfigyeléséről. Nem akarunk semmit elérni még. Csak nézelődünk. De azt őszintén, éles szemmel. Megfigyeljük a bennünk kavargó, tomboló érzéseket: haragot, félelmet, fájdalmat, szomorúságot, csalódottságot stb. Megfigyeljük, de még nem akarunk semmit kezdeni velük, nem akarjuk még elfogadni őket. Ha ugyanis át akarjuk ugrani a közbenső szinteket, akkor - túl korán erőltetve az elfogadást - elkezdünk elfojtani.
Az elfojtással két nagy gond van. Az egyik, hogy amit elfojtottunk, az bennünk marad, tehát teljesen ellentétes a végső céllal, az elengedéssel. A másik, hogy az elfojtás által az érzés kikerül a látható zónánkból. Már nem veszünk róla tudomást, nincs felette kontrollunk, nem is tudunk róla. Szép csendesen szöszmötöl a lelkünk mélyén, és mivel nem látunk rá, mit művel, sosem tudhatjuk, mikor és milyen módon fog a felszínre törni. A pincébe zárt kis állatkából félelmetes, torz szörnyeteg fejlődhet, és lássuk be, nem egy életbiztosítás szörnyekkel teli pince felett lakni!
Így tehát marad a tudatosság. Azzal, hogy megfigyeljük önmagunkat, kicsit kívül is helyezkedünk a drámán. A megfigyelő szemszögéből nézve hirtelen már távolinak tűnik életünk nagy-nagy fájdalma. És a tudatosság nem követel tőlünk semmit. Nem követeli, hogy ezt vagy azt ne érezzük, ne gondoljuk. Ott még nem tartunk. Csak megállapíthatjuk: „no nézd már, ő ilyen nosztalgiázós, szóval most, hogy abban a kávézóban ül, ahol vele szokott volt régebben, most elönti a régmúlt időkön való merengés, na persze, már jön is a fájdalom, és persze a berzenkedés, hogy most miért nem lehet úgy, mint régen?".
Hagyjuk áramolni az érzéseket! Szomorú vagy? Fáj? Dühös vagy? Csalódott vagy? Hát legyél! Éld meg! Éld meg, ameddig csak szükséges. Persze nem érdemes olajat borogatni a tűzre, nem érdemes külön belelovallni magad ezekbe az érzésekbe. De amíg tart - legalább magadnak valld be! Mert ha magadnak hazudsz, másnak is hazudni fogsz. Legfeljebb ugyanazt hazudod, és őszinteségnek hiszed.

Azt hihetnéd, így örökké fog tartani. Hogy mindig megmarad a kötés. Hiszen engeded az érzést, sőt tudatosítod. De éppen ez az engedés, ez visz közelebb az igazi el-engedéshez. A tudatosságnak egyenes következménye az elfogadás. Tudatosan megfigyeltél valamit. Kívülről nézted, hideg fejjel. Ezzel el is fogadtad, hogy így van. Elhagyott a kedvesed és fáj? Megnézegetted a fájdalmadat (és lehet, hogy rájöttél, csak sértettség az egész, mert neked sem volt már jó vele, de mi az, hogy ő lépett le?), tudatosítottad, hogy fáj. Tudatosítottad azt is, hogy vége. El is fogadtad, hogy vége. És természetesen elfogadtad a fájdalmat is. Ami így, hogy nem fojtottad el, könnyedén távozik.
„Sír az ember, sír, de egyszer csak kifújja az orrát" - mondják, és valóban így van. Semmilyen intenzív érzés nem tart örökké. Ha megengedted magadnak, hogy érezd azt, amit valóban érzel, ha nem cenzúrázod magad (és kreálsz ezáltal jó kis izmos elfojtásokat), akkor benne vagy az áramlatban, a flow-ban - és minden olajozottan megy. Kell egy kis idő, de az eredmény nem kétséges!

Megfigyelted magad, láthattad, hogy milyen gyakran jut eszedbe az elengedendő ember vagy helyzet. Tudod, hogy amíg figyelsz rá, addig magadhoz kötöd. Mert ez a Törvény. De sebaj, a megfigyelés nem ítélkezik. Megfigyelted az érzéseidet - és elfogadtad őket ezáltal. Nem tagadod, nem polírozod önmagad a tükör előtt. Hipp-hopp, megtörtént az elfogadás. Megélted az érzéseidet, amelyek így, szabadon áramolva már mennek is tovább. Egyszer minden indulat elfogy.
És... és ennyi. Elengedted.