Amore - szeretet, szerelem, miegyéb

Idegennyelv-tanuláskor gyakran előjön, hogy más nyelvekben, a magyartól eltérően, egyetlen szó van a szerelemre és a szeretetre, és más módon, körülírással próbálnak meg különbséget tenni a kettő között a fogalmazás során. Na persze, mert főleg angolul, németül, franciául, spanyolul, olaszul tanulunk, és nem például ógörögül, ahol a magyar szeretet-szerelem kettősnél jóval árnyaltabb fogalmak közül lehet választani.
Anyanyelvünkben is tapasztaljuk, hogy a „szeret" ige mennyi mindent lefed, és a szövegkörnyezettől függően mennyire eltérő fogalmakat takar. Mert ugye szeretem a kedvesemet, a szüleimet, a gyerekemet, a barátaimat, a kutyámat, de a töltött káposztát is szeretem, szeretem a nyarat, a biciklizést...
Szeretem, szeretem, szeretem - de milyen eltérő módokon! Tulajdonképpen nincs két egyforma szeretet-kapcsolat az életünkben, hiszen mivel nincs két egyforma ember, nem is tudunk teljesen egyforma viszonyt kialakítani velük. Mindenkit másképp szeretünk.

Vannak azonban helyzetek, amikor fájdalmat élünk meg. „A szerelem fáj..." legalábbis a költő szerint. De mi is a különbség szeretet és szerelem között? Azzal, hogy nyelvünkben rendelkezésre áll ez a két szó, sokszor kényszerítve is érezzük magunkat, hogy a bennünk élő érzést besoroljuk ide vagy oda. Ez a címkézési kényszer akkor problémás, ha valami olyat élünk meg, amelyet nem könnyű azonosítani. Hogy mi micsoda, azt környezetünkből tanuljuk - és mindenki mást tanul. Egy ifjú hölgyismerősöm például úgy definiálja a szerelmet, hogy „ha randi előtt nem hányok az idegességtől, akkor az nem is szerelem". Van, aki úgy próbál határvonalat húzni, hogy „a szerelemben van szexualitás, a szeretetben nincs". Aki már találkozott „valami köztes" érzéssel, az tudja, hogy ez sem a legpontosabb iránytű. Én az alábbiakban egy másféle felosztást írok le. Ez sem abszolútum, inkább csak egy más aspektus, amelyet érdemes lehet megvizsgálni. Ez pedig a feltételes és a feltétlen szeretet kérdésköre.

 Szerelem

 A köztudat a szerelem szóval jelölt, speciális, egyszerre csak egy ember iránt (sőt, sokszor egy életben csak egyszer) megélt érzést emeli olyan éteri magasságokba, hogy többé-kevésbé mindenki vágyik rá, és amikor megérkezik az életébe, akkor úgy érzi, a hetedik mennyországban jár - vagy épp a legmélyebb pokolban, attól függően, hogy... és itt kezdődnek a gondok. Hogy a boldogságunk hirtelen egy rajtunk kívül álló tényező függvényévé válik.
Itt kell hozzátenni, hogy amikor azt emlegetjük, hogy „szerelemre vágyunk", akkor kimondatlanul, de értelemszerűen annak beteljesült, kölcsönös, viszonzott verzióját értjük alatta. Mert néhány vérző szívű költőt leszámítva, akik ihletet meríthetnek kínjaikból, ugyan ki vágyna arra, hogy elutasítsák - az utálkozástól a „rám se néz"-en keresztül a „lehetnénk barátok"-ig terjedő skálán bárhol - és könnyeit nyeldesse, ha látja szerelmét, de valaki más karjaiban, hogy éjszakákon át a párnája csücskét harapja fájdalmában és pityókásra itassa az egereket? Nem, amikor szerelemre vágyunk, akkor szerelmünk tárgyát boldoggá akarjuk tenni, de úgy, hogy közben ő meg minket tegyen boldoggá, és ezzel máris bejön a szerelem korlátoltsága, az önzés motívuma, a feltételes szeretet. Ugyanis bár azt kívánjuk, legyen ő boldog - elkezdjük megszabni, hogy mindezt hol, mikor, hogyan és legfőképpen: kivel tegye. Legyen boldog - de velem! Elvárásaink támadnak kedvesünk irányába, először csak az, hogy bennünket válasszon, aztán jön a többi: minél több időt töltsön velünk, legyen ilyen-olyan-amolyan, és a dolgok természete miatt, minél szorosabbra fűzzük a kapcsolatot, annál több efféle igényt mutatunk fel. Ezzel párhuzamosan természetesen a párunk is jön a maga igényeivel - és győzzük ezeket összehangolni!

De túlságosan is előreszaladtam. Még csak ott tartunk, hogy megtörtént a csoda, szívünket megérintette a szerelem. Amely, mint azt tanultuk, a csúcsok csúcsa. Ha jó, akkor a legjobb. Na de ha nem? Ha nincs viszonzás? Akkor pedig a poklok mélye, mert rengeteg igényünk, önzésünk a saját nyakunkba szakad vissza. Mivel a boldogságunk feltételhez kötött, az érzés nem lehet korlátlan, nem lehet feltétlen, és nem egyértelműen pozitív a hatása az energiaszintünkre.
Ráadásul oly törékeny ez az érzés! Elég egy rossz szó, egy elhibázott lépés, és gyakran láthatjuk, milyen könnyen csap át gyűlöletbe! Az érzés mennyisége, intenzitása nem változott - csak épp előjelet vált. A gyűlölettől szenved az is, akit gyűlölnek, de az is, aki gyűlöl! Bármi, ami nem a beteljesült, kölcsönös szerelem, kiválthatja a gyűlöletet: elutasított, elhagyott, megcsalt, de lehet, hogy csak annyi a gond, hogy inkább pecázni megy, mint velem virágkiállításra... kinek mennyire törékeny a szerelme.
A szerelemnek korlátai vannak, múlékony, törékeny - de persze isteni érzés, és szívből kívánom, mindenki élje meg, lehetőleg a boldog verzióját. Az viszont nem mindegy, hogy a rózsaszín köd felszállta után mivé válik. A romantikus filmekben és tündérmesékben ugyebár csak az esküvőhöz címzett csúcspontig követhető a történet, utána „boldogan éltek, amíg meg nem haltak". A valóságban pedig azt tapasztaljuk, hogy az az oly nagyon vágyott szédület nem is tart túl sokáig, és ami utána jön, azt - igazodva a környezetünkből kritika nélkül felszívott „igazsághoz" - kevesebbnek értékeljük.

 Szeretet

 A fentiekkel ellentétben a szeretet képes feltétel nélküli lenni. Na persze, ez nem túl gyakori - sajnos. Azt szokták mondani, a gyermek iránti anyai szeretet áll a legközelebb a feltétlen szeretethez. Mert ugye olyan az a gyerek, amilyen, csinál, amit csinál, de akkor is az én szívemről szakadt magzatom, és szeretem őt. Más kérdés, hogy nem minden anyuka így éli meg a szeretetet, és némely szülő tömegével gyártja a feltételeket. Természetesen a nevelés része, hogy a gyermeknek korához illően ebben-abban hozni kell egy bizonyos szintet, de ha már valamit korlátozunk, az legyen az elismerés, a jutalmazás, de ne maga a szeretet!
Mások azt mondják, csak Isten szeret feltétel nélkül, mégis, sok tanítás egy nagyon is antropomorf, sértődékeny, bosszúálló, már-már gonosz lény képét festi le, aki lépten-nyomon büntet, porba sújt és ehhez hasonlók. Kész szerencse, hogy a Mindenségnek nem vet gátat az, hogy egy-egy irányzat mit tart róla...

A Biblia csodálatos leírást ad a szeretetről (Pál apostol Első Levele a Korintusbéliekhez, 13. fejezet): „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy."
Ez mind nagyon szép, de hogyan valósítható meg a gyakorlatban? Hogyan reméljünk, tűrjünk, hogyan legyünk türelmesek? A kulcs, hogy ne a másik embertől várjunk valamit, amit azután szeretettel „jutalmazunk". Az ugyanis csupán üzlet: valamit - valamiért. Nem kell, hogy a másik tegyen valamit, vagy épp ne tegyen, adjon, „megszolgáljon" valamit. A szeretet ettől független. Redfield klasszikusa, „A mennyei prófécia" szépen leírja, hogyan nyerünk egymástól energiát, ilyen vagy olyan módon. És rámutat arra is, hogy ez nem megoldás, még rövidtávon sem, hosszú távon pedig végképp nem ez az az út, amelyet járnunk kellene. Akkor tudjuk szeretni a másikat, még „ellenségeinket" is, ahogy Jézus kérte az emberektől, ha szeretetünk nem a másik emberben gyökerezik.
Külön jelzővel szoktuk kiemelni, ha feltétel nélküli szeretetről beszélünk, pedig a szeretet per definitionem feltétel nélküli. Érdekes, hogy növényeket, állatokat könnyebben tudunk így szeretni, nem várva tőlük semmit - létezésük önmagában jó érzést kelt bennünk, amely jó érzést szeretetként élünk meg. Az emberekkel szemben ez jóval nehezebben megy, mert megszoktuk, hogy belőlük töltekezünk fel - és mélyen meg vagyunk sértve, ha akadozik az „ellátás". Akkor tudunk szeretni, ha fel vagyunk töltve örömmel. Az öröm, a boldogság pedig bennünk van, mint ahogy a pokol is.
Örömünk, boldogságunk nem egy másik ember viselkedésének függvénye, és nem bizonyos tárgyak birtoklásából vagy bizonyos eredmények eléréséből ered. Ezt könnyen beláthatjuk, ha körülnézünk a világban: önmagában a birtoklás, a karrier vagy egy másik ember „szeretetre méltó" viselkedése még nem feltétlenül tesz boldoggá, csak akkor, ha magunkban úgy döntünk, hogy ezen múlik. Ezt a döntésünket azonban bármikor megváltoztathatjuk. Ha eljutunk a bennünk létező Forráshoz, onnan bármikor, a külső körülményektől függetlenül fel tudunk töltődni. Ez az érzelmi-lelki köldökzsinór örökkévalóan köt össze bennünket a Mindenséggel. Más kérdés, hogy tudomást veszünk-e róla vagy sem.

Érdekes Jézus tanításait abból a szempontból megfigyelni, amelyből például egy nyomozó (ld. Poirot, Miss Marple) felgöngyölít egy ügyet: cui prodest? Azaz kinek válik hasznára, ki nyer az ügyön? Felszólító módban megfogalmazott, tehát parancsnak vehető jótanácsok ezek, és bár nemegyszer morgunk miattuk (különösen akkor, amikor nem sikerült, és nem látjuk, mire is jó ez az egész), végső soron mire jutunk? Kinek jó mindez? Nekünk, magunknak. Például: bocsássunk meg. Kinek lesz ez jó? Ha nem bocsátunk meg, akkor vajon kinek lesz pokollá téve az élete? Annak, akire haragszunk? A legritkább esetben. Ő megy tovább, éli az életét - mi pedig főhetünk a levünkben. Nekünk jutnak a rossz érzések, átdühöngött nappalok és átforgolódott éjszakák. Ha meg tudunk bocsátani, meglesz az a lelki békénk, amelyet a megbocsátás hiányában, sőt, még egy beteljesített bosszú után sem találhatunk meg soha. Cui prodest? Mi magunk. Mi nyerünk rajta. Ha pedig szeretettel fordulunk a másikhoz, akkor pillanatnyi haragunk ugyan lehet bizonyos dolgok miatt, de sosem fordul önmagunkat megmételyező gyűlöletbe, a szeretet megvilágítja, kitakarítja lelkünk legsötétebb zugait is. Nem önkínzásról szólnak tehát ezek a „parancsolatok", nagyon is „jól járunk", ha követjük, ha elindulunk ebbe az irányba. „...az én igám könnyű", mondta Jézus, és ha rájövünk a trükkre, ez valóban így van.
A régiek jótanácsa: „soha ne feküdj le haraggal a szívedben". Elsősorban friss házasoknak szokták felhozni, de sokkal általános érvényű gondolat ez. Időben határt szab a negatív érzéseknek. Igen, van olyan, hogy az ember dühbe gurul, megharagszik ezért-azért. Nem is jó ezeket elfojtani, mert akkor önmagunk számára láthatatlanul végzi aknamunkáját a fájdalom a lelkünk mélyén. Viszont fel kell őket dolgozni, el kell végezni a lelki nagytakarítást, és egyszer képesnek kell lenni azt mondani, hogy „készen vagyok ezzel is". A mondás utal arra is, hogy ezeket a folyamatokat még „nappal", a szellem fényénél kell elvégezni, amikor világosan látjuk és tudatosan kezeljük a dolgot. Éjszaka átveszi az uralmat a sötétség, sejtelmes árnyak jönnek-mennek, nem látunk jól. A szeretet pedig végső soron egy nagyon is tudatos dolog.

 Önszeretet és egységélmény

 A megoldás tehát „egyszerű": meg kell találnunk a szeretetet önmagunkban. Azért tettem idézőjelbe, mert ha ebben az emberiség jó lenne, a világ nem így nézne ki. Tehát a gyakorlatban elég csehül állunk, mi emberek. Valójában azonban tényleg egyszerű. El kell jutni a Forráshoz, mégpedig önmagunkon keresztül. Ezen az úton pedig az önszeretet nem hagyható ki.
Ugyanis sok esetben ezen bukik meg a mások iránti szeretetre való képességünk. Jézus két parancsolatban foglalta össze tanítását, a második így szólt: „Szeresd felebarátodat, mint magadat." Megint egy olyan tanítás, amire azt mondhatjuk: jó, persze, de mégis hogyan? Vagy épp azt tapasztaljuk, hogy egyenlő elbánásban részesítjük a másikat és önmagunkat - de túl sok szeretet nincs ebben a helyzetben. Azaz önmagunkat sem szeretjük. Sőt, sokkal kevesebben vannak azok, akik szeretik önmagukat, mint gondolnánk. A felszínen azt hihetjük, az az ember, aki önző módon, másokon átgázolva tör céljai felé, szereti önmagát. Mást ugyan nem, de saját magát biztosan. Holott sokszor nagyon kemény, feltételes „szeretet" az, amellyel önmagához viszonyul. Ha ugyanis nem éri el a célját, nem leli a békéjét. Neki ezt vagy azt el „kell" érnie, ahhoz, hogy egy rövidke időre befogja a száját az örökké éhes, követelőző szörnynek, aki benne él, akit táplál. Nem önszeretetet él át, maximum az öngyűlölet pillanatnyi hiányát - és ezekért a pillanatokért él, ezekért akár ölni is képes.
Ez persze nem mindig ilyen szélsőséges, de hasonló, önmagunkon belüli elutasítást élünk át akkor is, amikor nem teszünk meg mindent önmagunkért, nem védjük meg önmagunkat - önmagunktól. Változtathatnánk az életünkön, mégis, inkább azt választjuk, hogy összeszorított foggal elviseljük azt, ami lelkünknek nem jó. Efféle belső párbeszédek zajlanak le:

- Fáj a lábam, gyógyítsd meg, kérlek!
- Csend legyen, a te korodban örülj, hogy még járni tudsz!

- Ez az ember bánt és megaláz, és ez nem is lesz jobb, mert neki így jó, és nem akar mást.
- Ez van, vele házasodtál össze, viseld el, lehetne rosszabb is!

- Ez a munka nem elégít ki, meg se vagyok fizetve érte, és egészen másra vágyom!
- Az élet nem kívánságműsor, örülj, hogy van munkád, fogd be a szád és végezd a dolgod!

Az önszeretetnek tehát része, hogy kiállunk önmagunkért. Ugyanúgy része, hogy meglátjuk, felismerjük önmagunkban a jót. Az egészséges önértékelés szükséges ahhoz, hogy szeretni tudjunk, mert akkor nem a másiktól nyerjük az energiát. Akkor tudjuk, hogy nem a másik fél elismerése által leszünk „jók", létezésünk attól teljesen független. Nem vagyunk felelősek azért, amit mások mondanak rólunk. Azok az ő szavaik, és attól, hogy valaki pl. „csaló gazember"-nek titulál, önmagában még nem válunk azzá. Na persze, ha valóban tettünk olyasmit, amivel rászolgáltunk a jelzőre, az más kérdés, de ott a tettünkért vagyunk felelősek, nem mások kinyilatkoztatásaiért.

De hogyan juthatunk el az önszeretethez? Jézus másik nagy parancsolata ez volt: „Szeresd a te Istenedet..." Itt megint lehet vitatkozni, szavakon lovagolni, hogy mit takar az „Isten" szó, kinek mit jelent, illetve ki milyen néven nevezi - végső soron ugyanazt. Én is csak a magam világképén keresztül tudom többé-kevésbé tolmácsolni. Ez a parancsolat számomra a Kapcsolatról szól. Arról, hogy nem egy kis valahonnan leszakított kis „cafatka" vagyunk a világban, hanem része a nagy Egésznek. Az egységélményt nehéz - ha nem lehetetlen - szavakba önteni, már csak azért is, mert mindenki másképp éli meg. Ez a Mindenséggel való egység átélése, annak tudata, hogy Egyetlen Létező van, mi pedig annak részei vagyunk, így végső soron mindenki mindenkivel össze van kötve, az „én" és „te" különválása csak illúzió. Illúzió, mely szükséges a tapasztalatszerzéshez ebben a világban.
Nem tudok receptet adni arra, hogy miképpen lehet átélni az Egységet, de az mindenesetre segít, ha keressük. Sokkal könnyebb úgy megtalálni valamit, hogy tudatosan keressük, mint ha csak tétován turkálnánk a padláson a kupacba hajigált limlomok között, hátha találunk valamit.

A világ széléről elindulva tehát nem könnyű az út: feltételekkel „szeretni" - feltétel nélkül szeretni - önmagunkat szeretni - Istent szeretni és átélni az Egységet. Másfelől viszont, a középpontból indulva egyikből adódik a másik: ha Egységben élünk, akkor önmagunkat szeretjük, ebből következően másoktól függetlenül él a kapcsolatunk a Forrással, így másokat is feltétel nélkül tudunk szeretni. Ez a szeretet pedig akkor is velünk marad, ha a rózsaszín köd felszálltával meglátjuk a másikat annak, ami valójában: a Mindenség ugyanolyan tökéletes eleme, mint mi magunk.