A pozitív gondolkodás negatív hatásai

A minap kaptam egy kedves levelet, a Depressziós vagyok című írásommal kapcsolatban. Írója említette, hogy a pozitív gondolkodás „eltömítette" az agyát, és amikor valami nem ment jól, nekiállt önmarcangolni, hogy mégis mit ront el még mindig. Ez az írás már régóta érlelődött bennem, de a fenti esemény megadta a végső löketet ahhoz, hogy papírra (monitorra) vessem.

Spirituális úton járók számára mondhatni alapkövetelmény az, amit a legegyszerűbben pozitív gondolkodásnak szoktak megfogalmazni. Keresztény terminológiában az Istenbe vetett bizalom felel meg ennek. Miről is szól ez a bizonyos pozitív gondolkodás? Mindenben mindig csak a szépet-jót látni, mindent úgy átfogalmazni és újragondolni, hogy abból valami nagyszerű jöjjön ki - és örülni a nagyszerűnek, lehetőleg folyamatosan. Boldogság, boldogság, boldogság... kifulladásig.
Aztán persze beüt a valóság: igenis vannak napok, amikor mintha minden összeesküdött volna ellenünk, és bennünk nem kevés negatív gondolat, negatív érzelem keletkezik, válaszul az eseményekre. Mit tesz ilyenkor a megrögzött pozitív gondolkodó? Próbálja, megveszekedetten próbálja pozitívra fordítani a dolgokat - és közben finoman szólva elmarasztalja magát, hogy valamit rosszul csinál... Ugyanis nem megy. Nem mindig megy.

Azt mondják, az optimista számára fél pohár víz azt jelenti, a pohár félig tele. A pesszimista számára fél pohár víz annyit tesz, a pohár félig üres. A pozitív gondolkodó minden körülmények között próbál ragaszkodni a „félig tele" hozzáálláshoz. Kirúgtak? Sebaj, legalább úgy tudok új állást keresni, hogy nem mardosnak kétségek, elhagyjam-e a munkahelyemet. Kisemmiztek (mondjuk válóperben), nincs vagyonom, nincs lakásom, nincs tartalékom? Oda se neki, micsoda jó alkalom, hogy megtapasztaljam a magam erejét, azt, hogy mire megyek egyedül! Elhagyott a kedvesem? Legalább szabadon keresgélhetek, sőt, kalandozhatok, anélkül, hogy megcsalnék valakit. Hurrá.
Ám ez nem ilyen egyszerű. A pozitív gondolkodó is emberből van. Tehát megéli az emberi érzelmek teljes skáláját. Már amennyiben nem fojtja el - de elfojtja! Elfojtja félelmét, fájdalmát, gyászát, aggodalmát. Elfojtani viszont nem ugyanazt jelenti, mint feldolgozni, pláne túllépni rajta. A „félig tele" pohár ugyanis nem a végső álláspont. Az a bizonyos végső igazság túlmutat poláris világunkon.

De először maradjunk a polaritásban. Poláris világunkban mindennek van ellentéte, sőt, sokszor a fogalmak ellentétük által nyernek meghatározást. Sötét és világos... ugyanaz a szürke blúz fehér szoknyához viselve sötét, feketéhez világos. Kevés az abszolútum. E poláris világról azt is tudni kell, hogy egyensúlyra törekszik. Nem, nem az abszolút jó, a „földi mennyország" felé. Kiegyenlítésre, mert minden, ami e világ része, kell ahhoz, hogy ez a világ ez a világ maradjon. Van egy aranyos vígjáték, a Sátánka (Adam Sandlerrel a főszerepben). A pokol urának van három fia, és eljön az ideje, hogy kijelölje, ki uralkodjon a következő tízezer évben. Fiai (a két nagyobbik legalábbis) meg akarnak rontani minden lelket, hogy ezzel jól felhizlalják a poklot, és uralkodjanak a mindenségen. Apjuk azonban rámutat: meg kell őrizni a jó és a rossz egyensúlyát a Földön. Nem ezt várnánk egy főördögtől, igaz? Pedig végtelen bölcsességre utal. Nem utasíthatjuk ki életünkből a világ egyik felét.
A nem jól értelmezett pozitív gondolkodással ott a gond, hogy földi életünk egyik oldalát nem kívánja megélni. Ám nem tud úgy túllépni rajta, mint a megvilágosodott bölcsek, hanem elfojtja, élve eltemeti - így zombivá zülleszti - megtagadott érzéseit, gondolatait. A pincébe zárt szörnyetegek (hiszen így szörnyeteggé fajulnak!) azonban ott vannak, ott áskálódnak, fúrnak-faragnak, és előbb-utóbb kitörnek. Amikor valaki elindul „felfelé", azaz egyre tudatosabban él, egyre inkább ügyel a gondolataira, hiszen azoknak teremtő erejük van, még jobban a szavaira és pláne a tetteire, hajlamos elvárni, hogy minden csak egyre jobb és jobb legyen. Elutasítja a visszaesést, elutasítja a rosszabb napokat.
Pedig a fejlődés nem arról szól, hogy eztán soha többé semmi nem fog fájni, többé nem ér kudarc, többé nem kell B tervet gyártani, mert az alapelgondolás nem jött be. Sokkal inkább arról van szó, hogy miképpen kezeljük az esetleg becsúszó fájdalmas momentumokat. Egy spirituális úton járó emberrel is megesik, hogy meghal egy szerette, elhagyja a kedvese, gondok támadnak a munkahelyén, elfogy a kenyér, mire a boltba ér este és hasonlók. A kérdés az, hogy a felmerülő negatív érzésekkel mit kezd.
Alacsonyabb szinten az ember hajlamos átengedni a hatalmat az érzéseinek, végül már nem is az érzelem van bennük, hanem ők lubickolnak - vagy inkább: dagonyáznak - az érzelemben. Végül pedig tehetetlenné válnak a felkavart örvényben. Ezen tudatossággal lehet segíteni. De a tudatosság nem jelenti az érzelmi elfojtást.
Meghalt, elhagyott valaki? Fáj? Naná, hogy fáj! Igen, sirasd meg, add meg a császárnak, ami a császáré, sirasd itthagyott önmagad - hiszen ilyenkor magunkért sírunk, nem a másikért! - de aztán lépj túl rajta. Az élet megy tovább, az élet az élőké, foglalkozz velük. Igazságtalanul bántottak, rosszat tettek ellened a munkahelyeden? Dühös vagy? Persze, hogy dühös vagy! Éld meg a dühödet, adj magadnak egy kis időt - kinek félóra, kinek fél perc -, amennyi csak kell, de aztán legyen vége, lépj túl rajta. Azonban ne hagyd ki ezt a fázist! Gyászolj, dühöngj, bosszankodj! Szükség van rá. Legtöbbünknek nagy-nagy gondjai vannak az érzelmi önkifejezéssel. Ez nem egyenlő a kommunikációval, pláne az üres szövegeléssel. Ám, mint mindent, ezt is „otthon", azaz önmagunkban kell kezdeni. Hogyan is tudnánk mások irányába kifejezni érzelmeinket, ha azokat önmagunk előtt is megtagadjuk?
Megvan a helyük a negatívnak tartott érzéseknek is. Olyan ez, mint fizikai síkon a fájdalomérzet. Sokaknak eszébe jutott már, milyen „jó" is lenne, ha nem éreznénk fájdalmat (ez a gondolat persze főleg akkor jön, amikor épp fáj valamink). Nos, van néhány ember, aki épp ilyen rendellenességgel születik (pontosabban olyannal, hogy taktilis ingerekre egyáltalán nem reagál, azaz semmit sem érez a bőrén). És mire is jut vele? Nem fáj, ha megkarmolják, meghúzzák a haját stb. Ám az sem veszi észre, ha forró vashoz nyúlt, csak amikor már csontig égett a keze, látja, hogy gond van. Nem veszi észre, ha erősebben megütötte magát - lehet, hogy csontja is tört, de nem tud róla. És persze nem érzi a simogatást sem... Szóval, jó dolog ez?
Ugyanez a helyzet az érzésekkel is. Olyan nincs - mármint a polaritásban -, hogy csak a szépet, a jót, a boldog szerelmet, együttlétet, lelkesedést, sikert stb. kapjuk. Ha érzünk, akkor mindent érzünk. Ha mégsem, gyanakodhatunk, hogy profi elfojtás esete forog fenn. Érzelmek nélkül élni... nos, ez legtöbbünknek nem túl vonzó perspektíva. Túlságosan szeretünk szeretni, szeretünk lelkesedni, szeretünk boldogok lenni.

A pozitív gondolkodásnak természetesen megvannak a maga előnyei. Egyre jobban uralhatjuk érzelmeinket, egyre kevésbé leszünk kiszolgáltatva azoknak. Ha megadjuk a módját, ha szívünk, lelkünk tudja, hogy szabad neki fájni, hogy kap időt sajogni, akkor nem marad benn tüske, ami akár évekig mérgezzen tovább. A Dzsungel könyvében van egy rész, amikor Balu, a medve istenesen elpáholja Mauglit, mivel tiltása ellenére elment a majmokhoz. Utána pedig kedvesen mondja neki: ülj a hátamra, testvérkém! Megvolt a helye és ideje a ráncba szedésnek, de kész, vége, újra kisütött a nap. Mi ezt sajnos igen ritkán tudjuk megtenni. Mivel nem fejezzük ki érzéseinket (házon belül, azaz önmagunk előtt sem), nem adjuk ki azokat, és bennünk maradnak. És néha életünk végéig neheztelünk...

A pozitív gondolkodók klubjába belépőknek még valamit tudniuk kell. A Vonzás Törvénye az egyik alaptörvény az Univerzumban, amely kikerülhetetlen. Gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel teremtünk. Akkor is, ha nem vagyunk tudatában. Tudatosan teremteni persze sokkal hatékonyabb - nagyjából annyival, mintha nem csukott szemmel, hanem nyitott, élesen látó tekintettel vezetjük az autót. Mindegy, tudatosan vagy sem, de teremtünk. Az eredmény viszont nem mindig azonnali, sőt, jellemzően nem az.
Balogh Bélánál olvastam egy igen találó hasonlatot a jelenségre: olyan ez, mintha minden nap feladnánk egy küldeményt saját magunknak, amely aztán majd később érkezik meg. Amikor az ember nekiáll „pozitívnak lenni", azt várja, hogy innentől fogva minden az ő „új" gondolkodásmódja szerint fog történni. És csalódottan nyitja ki tegnapjai üzenetét egy-egy „csomagban". Bizonyos eredményeket évekig gyúrtunk észrevétlenül, aztán egyszer csak - amikor már nem kellene - megkapjuk.
Lehet ennek nem örülni, de ez van. Mindenesetre teljesen normális jelenség, hogy az Univerzum levetettnek hitt, régi gondolatmintáinkra reagál. Tanulságos is lehet látni, hogy hol voltunk tegnap, és ehhez képest ma mennyivel csináljuk másképp - jobban. Néha ez afféle „vizsga" is: meg kell mutatnunk élesben, mennyit fejlődött gondolkodásunk. Legyünk hálásak azért, mert megtapasztalhatjuk fejlődésünket abban, hogy mintát látunk „tegnapi" énünkből, és összehasonlíthatjuk azzal, aki ma vagyunk. Na meg persze bosszankodjuk ki magunkat, de ez ne tartson órákig!

Fentebb szó volt a fél pohár vízről. Az optimista számára félig tele a pohár, a pesszimistának félig üres. A pozitív gondolkodó azt hiheti, az a cél, hogy mindig félig telinek lássuk a poharat. A bölcs számára azonban a fél pohár víz - az fél pohár víz. Ha célt tűzünk ki fejlődésünkben, a (kinek mennyire, de) távoli cél ez lehet. Csakhogy ekkor már túllépünk érzelmeink hullámzásán - a hullámok „felső" szakaszán is! Ez a szint az, ami túlmutat a polaritás világán. Aki efelé tör, az kifelé halad a földi világból. Ide viszont nem lehet úgy eljutni, hogy pár lépcsőfokot átugrunk a fejlődésben. Nem lehet elfojtások, önmagunknak mondott hazugságok útján idáig elérni.
Embernek születtünk, emberként élünk ezen a Földön. Lelkünk célja, terve ez, nem csak úgy véletlenül sikerült így. Emberként pedig nem feltétlenül az a legjobb út, ha valami emberen túli létforma felé ácsingózunk. Inkább legyünk emberek testestől-lelkestől. Aztán, ahogy a kígyó levedli a bőrét, ha kinőtte, majd mi is ledobjuk fölös ballasztjainkat. Amikor eljön az ideje. Idő előtt a kígyót csak megnyúzni lehet.
A fejlődést nem erőltethetjük. Hogy vizuálisan kicsit kellemesebb példával zárjam: egy rózsabimbó, mint bimbó, tökéletes. Ha nekiállunk szétfeszegetni a szirmait, nem lesz kinyílt rózsánk, csak egy megtépázott szirmú bimbómaradványunk. Majd, ha eljön az ideje, kinyílik a rózsa. Addig meg legyen csak tökéletes bimbó, kedves az Isten előtt.