A másik felem

Hiába, no, ez a Valentin-nap engem sem hagy nyugodni, alkalomhoz illően essék hát szó a párkapcsolatokról, és az én másik felemről. Vagy a tiédről.
Párunkat, kedvesünket sokszor aposztrofáljuk „a másik felem"-ként, netán „jobbik felem"-ként. Van benne valami, hiszen teremtőtársak vagyunk. Egy pár, akár házasságban él, akár élettársi közösségben, energetikailag egy egységet alkot. Így teremtő energiáink is keverednek, szuperponálódnak, esetleg zavarhatják egymást. Márpedig akkor megeshet, hogy én oly szívesen teremtenék - mondjuk, anyagi bőséget (csak mert ez olyan „triviális" példa) - de az én drágám szépen belezavar az én teremtésembe!

Járjuk körül egy kicsit ezt a témát. Maradva az anyagi bőség példájánál, mi módon tehetünk keresztbe önmagunknak a bőségteremtésben?
Vannak ugyebár a saját programjaink: örököltek, saját gyártmányúak, netán előző életünkből magunkkal hurcolt sunyi potyautasok. Tegyük fel, hogy szépen, tudatos jó gyerek módjára ezeket feltártuk, feldolgoztuk (vagy legalábbis azt hisszük, és pillanatnyilag nem találunk tennivalót a saját portánkon). Én, én bizony szeretem a bőséget, élvezem a szépet-jót, tudok örülni annak, ami van, még a sárga csekkeket is örömmel fogadom, hiszen jó érzés, hogy van villanyom, van meleg vizem, és ki tudom fizetni az árát.
Idáig rendben. Na de ott az én Párom, aki vagy nem dolgozta fel a saját bőség-blokkoló programjait, vagy gyárilag az a fajta, aki teljesen elégedett a nullán is. Úgy egyébként igazán minden rendben vele, és csodálatos a kapcsolatunk, de ebben a kérdésben nagyon nem értünk egyet.
És máris rá lehet mutogatni: ő tehet mindenről! Jó, legyen. Az más téma, hogy „ő" viszont a mi teremtésünk a saját életünkben, de most maradjunk a fő csapásirányon: megvan a „bűnbak", de hogyan tovább?
Azt már tudjuk, hogy a másik ember lényébe nem tudunk belekontárkodni, nem tudunk egy másik embert átprogramozni ízlésünk szerint, és saját kis teremtéseinkkel nem dúlhatjuk fel az ő életét, az ő világát. (Hála Istennek, hogy így van, különben igazán káosz lenne ezen a Földön!) Mindazonáltal MI egy egységet képezünk, tehát mégsem olyan könnyű leválni az ő történetéről. És egy kapcsolatban nem is ez a cél, sőt! Itt most már „vele" kell kezdeni valamit, nem egyedül.
A fizikából tudjuk, hogy két erő, ha egy irányban hat, összeadódik, ha nem, akkor minél nagyobb az irányaik által bezárt szög, annál „kevesebbet ér" az „összegük". Ha két ló két különböző irányba próbál húzni egy kocsit, abból előbb lesz borulás, mint gyors és egyenletes haladás.
Azt tehát látjuk, hogy „zavar van az Erőben". Vagyis: probléma van! Felvillan a piros lámpa, vijjogni kezd a sziréna, lehet kétségbeesni! Még ha jól képzett, multicégek személyiségfejlesztő kurzusain átesett emberek módjára át is írjuk: „nincs probléma, csak kihívás", akkor is a hátunk közepére kívánjuk. Hát muszáj nekem még otthon is kihívásokkal küzdenem?
Persze, mert megint a „küzdelem". És a küzdelembe erőt kell beleadni. Az erő-ellenerő szabályai szerint pedig aminek nekifeszülünk, csak maga is megerősödik, megkeményedik. Most kellene elengedni, de nem megy. Azért nem megy, mert itt valaki hibás.
Fentebb azt írtam, a párunk személyében megtaláltuk a „bűnbakot". Ezt azonban ki szeretném egészíteni, ugyanis ez csak az egyik lehetséges verzió. Az „oké vagyok - oké vagy" ideális állapotától messze vagyunk, ugyanis itt valaki nem oké. Vagy ő, vagy én. Ugyanis a megfeszült elfogadási vágyunkban átfordíthatjuk a szerepeket, önmagunkat téve meg a „hibás félnek".
Itt jön be a „jobbik felem" elnevezés a képbe. Önmarcangolásra hajlamos emberek szívesebben veszik magukra a „problémás" fél szerepét. Jelen példánknál maradva, ha kifogásolható a bőség áramlása az életünkben, de ez csak és kizárólag engem zavar, akkor mondhatni „logikus", hogy ő oké - és velem van a baj.

Ezen pontok bármelyikén megrekedhet a gondolatmenet, a helyzet marad, a frusztráció növekszik, és... és nincs megoldás. Évekig lehet rágni egy gumicsontot, anélkül, hogy tapodtat is előrébb jutnánk, a profik akár élethosszig képesek elnyújtani egy megoldatlan, feloldatlan kérdést.
Ha viszont meg akarjuk oldani, valamin változtatni kell. A párunkon nem tudunk (ne is akarjunk!). Önmagunkon sem feltétlenül tudunk, abban az értelemben, hogy az ember nem tud valaki teljesen mássá válni. Párkapcsolatban energetikai egység vagyunk, és ezen sem kívánunk változtatni. Akkor mi marad?
Valamiképpen máshogyan kell tekintenünk a „másik felünk" személyiségjegyeire, különös tekintettel azokra, amelyekben oly nagyon eltérünk, hogy néha magunk sem értjük, hogyan is jöhettünk mi össze, és hogyhogy még mindig együtt vagyunk. (Ugye, hogy van ilyen?)
Gondolkozzunk el először azon, milyen lenne az életünk, ha önmagunk klónjával élnénk együtt? Ha én szétszórt vagyok és pontatlan, meg a párom is, ha én nem látom a különbséget a lazacszín és a barackszín között („egyik hal, másik gyümölcs, nem is értelek!"), és ő sem, ha én... és ő is... Tehát: milyen lenne az életünk egy ilyen párral? Én ugyan meg nem válaszolom ezt senki helyett, de itt most hagyok egy sort az elmélázáshoz:
.......................................................................................................................................................

Most próbáljunk meg más szemmel nézni a „másik felünkre". Induljunk el azon gondolat mentén, hogy miért jó, miért nagyszerű, miért tökéletes, hogy ő „olyan", én meg „ilyen" vagyok? Lehet, hogy nem is akadályoz, csupán mederbe terel? Hogy nem gátat szab, hanem mutat egy másik lehetőséget? Hogy nem egymás ellen hatunk, hanem kiegészítjük egymást? Hogy ketten együtt több minőséget életünk meg, mint külön-külön? Hogy ketten együtt többféle színnel festjük ki az életünket, mint külön-külön tennénk, hiszen lehet, hogy én különbséget teszek a lazacrózsaszín és a barackszín között, de ő mutatja meg, hogy néha milyen jól mutat a fekete is?
A mi kétpólusú világunk az egyensúlyra törekszik. A kiegyenlítésre. A párkapcsolatok, mint kis külön világok, hasonló mintázat szerint épülnek fel. És lehet, hogy épp úgy jön létre egyensúly, ha egy adott pillanatban a két ló igenis kétfelé húz, és a kocsi megáll egy kicsit. Lehet, hogy irányváltásra van szükség. Lehet, hogy pihenőre. Ki tudja?
Ha azonban belátjuk, hogy eltéréseink nem problémák forrásai, hanem a kiteljesedés eszközei, akkor elönt a hála. Mert azért ez a bolond világ mégiscsak jól van összerakva!
És akkor gondold ezt is végig: mi minden van, amiért hálás lehetsz, hogy épp ő a te „másik feled"? Látod már, hogyan gömbölyödik a kapcsolatotok, mint Egység, egy kerek, teljes Egésszé?
De most ne sokat elmélkedj, hiszen Valentin-nap van, ünnepeljétek a Szerelmet!