A csoda

Szokásos küzdelmek hazafelé: tömeg a buszon, ideges, fáradt emberek, minek vannak ennyien, ráadásul büdös, koszos, fertőző beteg alakok vannak köztük, persze ne szólj szám: másoknak meg én vagyok a tömeg. Nem megyek el a számomra kellemesebb Berzsenyi utcai megállóig, mert annyian vannak a buszon, hogy ott egyszerűen nem tudnék átfurakodni köztük, nem engednének leszállni. Ám itt, a Blahán szinte teljes mértékben lecserélődik az utazóközönség, tehát magukkal sodornak, és mások agressziójának farvizén csendesen én is leevickélek a buszról. Persze itt vannak a tipikus figurák: az ajtóban álló fiatalember nem száll le, hogy a többi százhúsz ember kiférhessen az ajtón, inkább nyomul befelé, pedig  - többet ésszel... - jobban járna, ha az ajtó mellett meghúzódva kikerülné a tömeget. De ő nem; biztos hormonfröccsöt kapott: verekedett vagy elutasították a közeledését (mindenesetre nem járt sikerrel valahol, hiszen a boldog, kielégült emberek kisimult idegrendszerükkel sokkal nyitottabbak mások igényei iránt).
A megállóban ott a másik "banda", akik rettegnek, hogy lemaradnak a buszról, ami egyébként ötpercenként jár, ezért nem várják meg, míg az eddig bent préselődők kiszabadulnak, nyomulnak befelé, fokozzák a zsúfoltságot. Azért a mi csapatunkkal is ott az erő, csakazértis leszállunk, én is, egy igen nagyra nőtt fajtársam hóna alá begyűrődve. A téren még át kell vágni, ez sem könnyű expedíció. Az embernek meg kell küzdenie minden szembejövővel, aki vagy magasabb, vagy szélesebb nála. Kisebb vagyok az átlagnál mindkét irányban, ezért rengeteg ellenféllel találom szemben magam nap mint nap. Szerencsére nem csak az autókat, a gyalogos tömegeket is meg-megfogja a piros lámpa: szusszanhatok egy kicsit, amíg elérem a zebrát, ahol is megütközik egymással az innen oda tartó csoport az onnan ide tartókkal.

Ebbe a húszlépésnyi csendbe tör be a csivitelés. Nem is csivitelés, inkább pitypalattyolás: a fejem fölött, egy levelei nélkül csupaszon didergő fa ágai között kismadár hangját hallom, olyan telt, örömtől túlcsorduló dalt hallat, mintha a nyár derekán életteli nyüzsgésben lubickoló erdő közepén ülne, onnan hirdetve az Élet dicsőségét és a Világ gyönyörűségét. Hol lehet? Az ágak között a korán sötétedő téli égbolt terpeszkedik, elrejtve minden földi dolgot, amit az ember még nem hódított meg, és nem ítélt örök világosságra fényszóróival. Persze, ha látnám is a madarat, nem jutnék messzire: nem ismerném fel, nem tudnám a nevét. Elég gyatra a természetismeretem, azt sem tudom, milyen madárnak köszönhetem a dalt, ami egy pillanat alatt elrepít a zsúfolt térről az erdő közepére, ahol a meleg levegőben a füvek illatától bódult bogarak zsonganak, a fák levelei átszűrik az áradó napfényt, táplálják a légkört, védik a földközelben élőket, s közben magukba szívják az életet.

A civilizáció árnyoldalával fertőzött agyam kegyetlen felvetéssel zúzza szét az idillt: ez nem lehet madárka. Túl szép, túl telt, túl zengő, túl szabályos. Továbbá tél van, immáron december, ilyenkor nincs nyári pitypalatty. Ez egy kulcstartó, egy mobiltelefon, én meg hagyom magam átejteni, és elhinni, hogy egy igazi madár száll be ide a belvárosba, azért, hogy nekem fütyüljön egy olyan dalt, ami csak a természet talán már nem is létező lágy ölén élők fülének készült? Valami profi csengőhang csak, mit mosolygok itt bele a téli éjszakába? Mi pufogtatok olyan közhelyeket, mint "az élet apró csodája"?

De nem, mégsem. Ez egy madárka, igenis, egy kismadár, itt ül és énekel, ha csak nekem, akkor csak nekem, mások magukra vessenek, ha nem hallják. Kit érdekel, mi a valóság, az én világomban az a valóság, amit én annak tartok: ha madár, akkor madár, nem vagyok kíváncsi egyéb eredményekre. Az meg, hogy "az élet apró csodája" nem egyszerűen közhely, hanem nem igaz: ez az élet hatalmas csodája - apró madártestben. És nem is a madár az igazi csoda, hanem az, hogy észrevettem. Hogy a vackomra menekülésben, az útközben megvívandó harcokban rést tudott ütni a hang, le tudtam lassítani lépteimet, ki tudtam lépni a valóságomból, mely koszos, zsúfolt, ideges várost rajzol elém, és átkerültem egy másik valóságba, oda, ahol ilyen madárfüttyöt hallgathatok

Az Élet két kézzel szórja elénk szépségeit, mi pedig vakon elmegyünk mellettük. Amit mi csodának hívunk, mindig ott van, kismadárként, virágsziromként, nyugalomként, békességként, örömként. Csodának tartjuk, ha valami olyannal találkozunk, ami megérint, felráz, és ha csak egy pillanatra is, de kizökkent magunk alkotta valóságunkból, és egy másik lehetőséget tár elénk. Ezek a dolgok azonban mindig itt vannak, életünk minden pillanatában újabb és újabb "csoda" illegeti magát előttünk, arra várva, hogy észrevegyük. Végtelen önhittségünkben azt gondoljuk, mindig "jelen vagyunk", és csupán a csodák finnyás természetére utal, hogy oly ritkán mutatkoznak meg oly kevesek előtt.

Pedig nem ezek a rajtunk kívül álló élőlények, tárgyak, jelenségek a csoda. A csoda az, ha megnyílunk megtapasztalásukra, ha kicsit leengedünk óriásira felfújt egónkból, mely eltakarja előlünk a látóhatárt, ha nem úgy kezdődik minden mondatunk: "én..." és nem úgy folytatódik: "akarok". A csoda bennünk van, rajtunk múlik. Minden pillanatban kapunk az Élettől egy-egy kulcsot, amivel felnyithatjuk lezárt harmadik szemünket, és megláthatjuk a csodát. A saját markunkban vagyunk: nem a sors szeszélyén múlik, mennyi csodát élünk át, nem külső hatalom adagolja érdemeink szerint vagy azok ellenére az életünket megszépítő csodákat. A csoda bennünk van, mi magunk vagyunk a csoda. És csakis tőlünk függ, mennyire "csodálatos" az életünk, mennyire engedjük, hogy az legyen. A legnagyobb csoda, hogy erre emlékezni tudunk, pedig oly régen elfelejtettük már...