A csillagokat az égről…

Igen, mi, lányok pontosan ezt szeretnénk. Legalábbis valahol lelkünk mélyén. Szerelmünk - rátermettségét bizonyítandó - igenis legyen kedves a teljes Tejútrendszert, egyesével, csomagolva-masnizva szállítani. És igen, ti, fiúk, valahol a lelketek mélyén szeretnétek olyan hősök lenni, akik erre képesek.

Aztán körülnézünk a világban, és mindennek nyomát sem látjuk. Nem kell ahhoz nagy természettudósnak lenni, hogy észrevegyük: a nemek közötti különbség a testi megjelenésben egyre csökken. Nem szeretem az olyan megállapításokat, hogy „a nők elférfiasodnak", „a férfiak elnőiesednek", mert úgy érzem, az, ami kialakulóban van, az egy harmadik - köztes - nem. Egyre több keskeny csípőjű, kis mellű, erőteljes arcvonásokkal rendelkező nő és egyre több keskeny vállú, ritka szőrzetű, lágy vonású férfi szaladgál a világban. Erre még rátesz egy lapáttal a divat: megszületett, nem is tegnap, a metroszexuális férfi fogalma, és biztos, hogy van valami hasonló a nőkre is, a megfelelő, ellenirányú értelemben. Mielőtt repülnének a kövek, hadd tegyem hozzá, nem kritizálni szeretném őket (és azt is hadd tegyem hozzá, jómagam sem húztam ki a genetikai lottóötöst), egyáltalán nem szeretnék felesleges frusztrációt kelteni azzal, hogy belekötök valamibe, amiről „nem tehetünk".

Viszont okkal tettem ez utóbbi kifejezést idézőjelbe. A fizikai síkú megjelenés mindig lelki síkú teremtő munka manifesztációja. Magunk alkotjuk meg önmagunkat és világunkat, tehát minden, amit látunk, azért olyan, amilyen, mert mi így teremtettük meg. Ezt a teremtő felelősséget nem könnyű elfogadni, de a Vonzás Törvényében járatosak számára nyilván nem újdonság - csupán egy újabb orr-alá-dörgölés.
A lélek, mikor megtestesülni kíván, kiválasztja leendő szüleit, a kort, a közeget, amiben élni akar - vagy legalábbis ahonnan indulni szándékozik. Ebben a választásban nyilván benne van a genetika is, mégis, nem olyan egyszerű ezt elintézni annyival, hogy „a mi családunkban mindenki ilyen", mert „olyan" család egyszerűen nincs. Azokban a családokban, ahol több gyermek születik, sokszor látványos különbségek adódnak: az egyik fiú széles vállú, erőteljes alkatú, a másik szinte lányos, vagy az egyik lány gömbölyű, dús keblekkel büszkélkedhet, míg a másik maximum azzal, hogy legalább nem hajlamos a hízásra.
Egyszóval a genetika fontos tényező, mégis mindössze eszköz a léleknek az önkifejezésre, önmegjelenítésre. Lelkünk fontos rezdülései egyébként később is manifesztálódnak: rengeteg asszony, aki az anyaságban tudja megélni a nőiség kiteljesedését, a várandósság során átalakul, és a felszedett kilókból valamennyit megtartva korábbi alkatához képest szép gömbölyű csípőt és telt kebleket „épít fel" magának. De extrém példaként említeném egy barátnémat, aki sok fájdalommal járó házassága felbontása után hirtelen nőtt két centit, felnőtt asszonyként.

A fizikai síkon is megjelenő, nemek közötti elmosódással azért van egy kis gond - már azok számára, akik párkapcsolatra vágynak, életcéljuk ehhez kapcsolódik: ez a Föld itt a polaritás világa. Férfi és nő egymáshoz képest létezik, egyikük férfi-sága ill. nő-sége határozza meg a másikuk férfi-ságát ill. nő-ségét. És ahogyan elektromos áram is feszültségkülönbség hatására indukálódik, a férfi-nő viszony energiáinak áramlásához is kell a különbség.
Mi pedig, az „ezredváltó generáció", szépen uniformizáljuk magunkat, a nők kezdeményeznek (naná, ha nem akarom, hogy beszőjön a pók, elébe kell menni a „vadásznak", és úgy intézni, hogy lőjön már le végre!), a férfiak elbizonytalanodnak (hogy a fenébe „mentsem meg", amikor tökéletesen elvan nélkülem: mióta van dildója és elektromos csavarhúzója, teljesen feleslegessé vált a létem!), nem tudja már senki, mivel tenne jót a helyzetnek, azt viszont sokan érzik, hogy így biztosan nem születik semmiféle happy-end.
Persze jogos a tiltakozás a régi korok megszabott rendje ellen, hiszen végtelen kiszolgáltatottságot, fájdalmat hordott az is magában, és ha olyan tökéletes lett volna minden résztvevőnek, ugyan kinek jutott volna eszébe másra vágyni? Nem is lehet teljes körűen visszaállítani a „régi szép időket", ugyanis haladni csak előre lehet, ez köztudott alapszabály. Viszont érdemes néhány dolgot megfontolni, és ha jónak ítéltetik, megpróbálni, vajon mai világunkban van-e, lehet-e helye, és hogyan adaptálhatnánk azt.

A csillagok lehozása például egy tipikus „régi történet". A lovagkor irodalmán kívül a mesék is őrzik annak a világnak az emlékét, amikor a férfiak különféle próbáknak vetették alá magukat, lett légyen az egy sárkány likvidálása, némi háborúzás, aranyalma elhozása a világ végéről, vagy épp más férfiakkal való összeméretés. A hölgy pedig várta, hogy lovagja teljesíti-e a feltételeket - ugyanis csak akkor végződött ásó-kapa-nagyharanggal a történet.
Külön kategória az a történetcsoport, ahol az erős, gyors, ügyes, okos királylánnyal magával kellett összemérnie erejét, gyorsaságát, ügyességét és eszét a jelentkezőnek, és csak az kaphatta meg a hölgyet, aki legyőzte őt. És érdekes, senki nem ágált a szerepe ellen, és nem csupán azért, mert a mesék ritkán szólnak arról, hogy a királylány nem akar királylány lenni, a lovag pedig nem akar lovag lenni. Azért sem tiltakoztak, mert jó volt ez így nekik. A királylány biztos lehetett abban, hogy párja méltó hozzá, hogy fel tud nézni rá - bizony, mi, nők, nagyon szeretnénk felnézni párunkra, és nem csupán azért, mert magasabb nálunk.
A férfiak vágynak a tiszteletre, és a nők vágynak arra, hogy tisztelhessék a férfit. Csakhogy amint ez régebben „alanyi jogon" járt a férfinak, hiszen onnantól kezdve, hogy megszületett, férfiúi mivolta miatt helyből többre tartották, ha úgy tetszik, felsőbbrendű volt, ma ezért a tiszteletért meg kell dolgozni. A királylányok pedig egyre ügyesebbek, erősebbek, okosabbak, tehát nem intézhetőek el fél kézzel. Ettől természetesen sokaknak elmegy a kedve az egész megfelelősditől. Régi igazság, hogy sötétben tündöklőbb a fény, vagyis könnyebb találni egy középszerű lányt, aki a legkisebb szellemi vagy fizikai teljesítménytől elolvad, mint felvenni a versenyt a királylánnyal. Fáradozni? Na ne!
Más kérdés, hogy valahol legbelül nem fogják a férfiak ezeket a partnereket sokra tartani, és megbecsülés hiányában a kapcsolatért sem fognak tenni egy lépést sem. A megbecsülés hiánya az alapja sok pusztító jelenségnek: amikor felszáll a rózsaszín köd, hirtelen elszáll az érdeklődés, nem fontos a másik, a lénye, vágya, gondolata nem számít, csereszabatos a következővel, aki persze úgyszintén nem lesz „különleges" hősünk életében. Azon túl, hogy a lányoknak be kell érniük hősök helyett teljesen hétköznapi „pasikkal" (bocs, a „férfi" szót valami jobbra tartogatom), maguknak a felnövő fiúknak sem tesz jót ez a helyzet.
A férfi ugyanis valahol érzi-tudja, hogy a semmiért nem jár sem tisztelet, sem elismerés, sem csillogó, áhítatos tekintet. Amit a semmiért kap, annak igazából értéke sincs számára. Szeretné tudni magáról, hogy ő bizony erős, okos, ügyes, rátermett. Ám az elméleti tudás e téren nem elég.
Mikor válunk igazán azzá, amit gondolunk magunkról? Amikor megtapasztaljuk. Ha azt gondolom magamról, hogy én egy nagylelkű ember vagyok, ez önmagában nem jelent semmit. Akkor, amikor ténylegesen tettem valami nagylelkű dolgot, akkor igen. Akkor elmondhatom magamról, hogy nagylelkű vagyok. Akkor megtapasztaltam önmagamat, mint nagylelkű embert. A lovagok számára kijelölt életpróbák ehhez a tapasztalathoz segítenek hozzá. A fényes páncélú lovag a próbák során kapcsolatba kerül önnön erejével, ügyességével, rátermettségével. Ez pedig sokkal mélyebb önbecsülést biztosít számára, mintha csupán talpnyalókat gyűjtene maga köré, akik ugyanezeket állítják róla, miközben élete szüntelen semmittevésről szól.
Egy olyan ember, akinek rendben az önbecsülése, csodákra képes. Minden akadály, amit legyőz, hozzáad az erejéhez. Manapság az egy főre eső sárkányok száma igen alacsony, a háborúzás egészségügyi szempontból erősen ellenjavallt, az aranyalmák pedig a neten is megrendelhetők, ám az erőpróbák más formában igenis jelen vannak. Szakmai sikerek - tanulás, önképzés, kemény munka, előrehaladás, összpontosítás, megalapozott döntések - mind alkalmazotti, mind vállalkozói létben; a hétköznapi feladatok sikeres megoldása, az élet különböző területeinek összehangolása és kiegyensúlyozása, érzelmi egyensúly, a fejlődésre való folyamatos nyitottság és törekvés...

...és a csillagok lehozása. Nem vagyonokat kell fizetni annak a nőnek (legalábbis a többségnek), de éreztetni kell vele, hogy fontos, hogy megér annyit a férfinak, hogy tegyen érte. Drága férfiak, nem is hinnétek, milyen kevés tud olykor rengetegnek számítani! Kamaszkorunkban nagy értéke volt, ha a srác, aki a város túlsó végén lakott, hazakísért, akkor is, ha utána még két órájába telt, míg maga is hazaért. Sokkal többet ért, mint egy szomszéd gyerekkel menni együtt, akivel amúgy is egyfelé visz az utunk.
Az apró ajándékok, figyelmességek értékét épp az odafigyelés adja. Ismerek egy nőt, aki nagyon szereti a vegyes virágcsokrokat, azokat, amiket idős nénik árulnak az aluljáróban (vagy egy-egy szál virágot), és volt neki egy partnere, akinek ezt ugyan az évek során rengetegszer elmondta, kitartott amellett, hogy méregdrága, csodásan megkomponált csokrokkal kápráztatta el. Az aluljárós vegyes csokrok egyfelől költség-hatékonyak lettek volna, másfelől - ami lényeges - a nő érezte volna, hogy a partnere odafigyelt rá, arra, amit mondott. Sajnos ebben a történetben nincs happy-end, a nő ugyanis nem azt kapta, amit kért, hanem azt, amit a férfi adni akart neki.
Itt jön be az egoista szeretet fogalma. Ha szeretek valakit, akkor ő a fontos, az, hogy ő mire vágyik, mit gondol, mit érez. Az önközpontúság fényében ez úgy hangzik: én szeretek - és idenézzen a világ, megmutatom, hogyan csinálom! Ennek a „szeretetnek" a tárgya pedig akárki lehet. Na de ki szeret „akárki" lenni? Mindannyian hősök illetve királylányok vagyunk - valahol legbelül. És mindenképpen megéri törekedni ennek a belső igazságnak a megjelenítése, megvalósítása felé.

Az már a régi, evolúciós örökségünk, hogy a nő, ha máskor nem, hát a gyermeke születésekor kiszolgáltatott, szüksége van segítségre, támogatásra, így elengedhetetlen számára, hogy biztosan támaszkodhasson a férfira. Ösztönösen teszteli tehát a csillaglehozási képességet. Aztán persze megesik, hogy alább adja az igényeit: ha nem így lenne, vagy nem születne még ennyi gyermek sem, vagy - ami kívánatos volna - a fiúknak muszáj volna férfivá érniük. A törzsi társadalmakban a mai napig is élő beavatások sajnos nyugati civilizációnkból kivesztek, és ha a nő nem veti alá próbáknak a férfit, akkor talán sohasem tudja meg, mennyire erős, okos, rátermett.

Drága férfiak, az önbecsülésetekhez igenis szükséges, hogy megtapasztaljátok, mennyit értek, és ha tesztek valamit értünk, nőkért, többre fogjátok tartani magatokat, többre fogtok tartani bennünket, és többre fogjátok tartani a párkapcsolatot is. Végső soron egy hős és egy királylány kapcsolata sokkal többet nyújt mindkét félnek, mint egy tucatbige és tucatpasi liezonja.
Tehát munkára fel, várnak a csillagok. A magam részéről például nagyon örülnék Karácsonyra a Sirius-B-nek...