A csend elviselhetetlen melódiája

„... úton, munkában, fodrásznál... ne felejtse el megjelölni a rádiós naplóban, ön a Pittypalatty rádiót hallgatja!" Ismerős a reklám? Hallottad netán? Hallod akár napjában negyvenszer is, hiszen nálad is, úton, munkában, otthon, akárhol, mindig be van kapcsolva a rádió? Vagy ha nem rádiót hallgatsz, akkor magad megválogatta zenét tolsz a füledbe, esetleg hangoskönyvre fülelsz, netalántán a tévéhez rohansz azonnal, amint hazaértél? Lényegében mindegy mi az, csak zörögjön?

S ugyan miért? Igen, vannak helyzetek, amikor nem választhatod a csendet: bemész egy üzletbe, szól a zene, munkahelyeden a többség által megszavazott rádióadót kell hallgatnod, és hacsak nem füldugóval felszerelve éled az életed, a te füledbe, a te agyadba is beszivárog a zene... vagy az, ami zörej épp hallható. Szerencsésnek mondhatod magad, ha legalább passzol az ízlésedhez.
Azonban felteszem a kérdést: mikor szoktál csendben lenni? Képes vagy arra, hogy legalább az otthonodban, vagy egy a parkban tett séta során, esetleg közlekedés közben NE kapcsolj be valamilyen zajforrást? Vagy reggel, csak hogy felébredj, első mozdulattal bekapcsolod a rádiót, a tömött buszon, hogy ne a többiek zsivaját halld, fülhallgatód mögé menekülsz, munkahelyeden, ha esetleg csendes hely, akkor szintén fülhallgatóval, privát zenebonában dolgozol, otthon pedig egyszerre kapcsolsz be tévét, rádiót, számítógépet, hogy lefoglald magad?

Rengetegen élnek így, csak meg kell nézni, mekkora üzlet a rádió és a tévé. Nem elég, hogy túlpörgetett civilizációnkban percnyi nyugtunk sincs a külső impulzusoktól, ha mégis adódna pillanatnyi csend az életünkben, azonnal ki kell tömnünk valami „történéssel"?
A csend elutasítása nem csupán a közvetlen zajforrások aktivizálása útján érhető el, ide tartozik minden olyan cselekvés is, amelybe azért fogunk bele, hogy kitöltsük üresen maradt rubrikáinkat a határidőnaplónkban. Kinek munka, kinek szórakozás formájában jelentkezik a pótcselekvés. Van, aki másod-, harmad-, sokad-állásokat tölt be, még ha nem is lenne feltétlenül szüksége a pluszbevételre, tisztségeket vállal a szülői munkaközösségben, a lakógyűlésben, az egyházi gyülekezetben, mindenhol, ahol csak nyüzsögni lehet. Van, aki pedig minden napra igényli, hogy az ő szórakoztatására történjen valami, menjünk moziba, színházba, koncertre, vacsorázni, táncolni, barátokkal, rokonokkal, akárkivel, csak nehogy véletlenül egy estét otthon töltsünk önmagunkkal összezárva.

Németalföld a gazdasági felemelkedését a Francia Akadémiának köszönhette. A vasútépítések kezdetekor ugyanis hirtelen óriási jelentősége lett Európa nyugati tengerpartjainak, hiszen az Angliából és különösen Amerikából érkező hajók rakománya vasúton juthatott volna gyorsan és egyszerre nagyobb mennyiségben a szárazföld belsejében lévő felvevőpiacokra. Amelyik ország vasutakat épített, oda több hajó futhatott be, onnan több áru áramolhatott tovább. Igen ám, de az Akadémia tudósai „megállapították", hogy az emberi test 60 km/h sebesség felett darabjaira hullik szét, ezért a vasút, mint olyan, lehetetlen vállalkozás - így hát Franciaország nem épített vasutat.
A németalföldiek viszont nem hajoltak meg a francia tudósok érvei előtt, és fittyet hányva a tudományos megállapításokra, megépítették a vasutat, és gyönyörűen meggazdagodtak a vasúti szállítmányozásból. Ennek a történetnek az a tágabb történelmi jelentősége, hogy ez lehetett talán az utolsó alkalom, amikor a hivatalosan elfogadott társadalmi álláspont arról szólt: ember, lassíts, mert belehalsz a sebességbe!
Ugyan a 60 km/h-ba nem halunk bele fizikailag, azonban azóta is nagy ütemben gyorsuló világot élünk, és manapság minden arra ösztönöz, hogy még többet, még rövidebb idő alatt letegyünk az asztalra, valósítsunk meg mindent, amit csak meg tudunk álmodni, akár egymásnak ellentmondó dolgokat is, mégpedig lehetőleg egyszerre, de legalábbis záros határidőn belül.
„Képes vagy rá!" - ígéri minden, önfejlesztéssel, lelki fejlődéssel foglalkozó könyv, tanfolyam, előadás. És kényszerítve érezzük magunkat, hogy meg is valósítsunk mindent, akár a mi álmunk, akár valaki másé, aki azt sugallja, nyíltan vagy rejtetten, hogy ha valamirevaló fickók vagyunk, akkor ez a minimum, amit teljesítenünk KELL.

Ezzel pedig igazolhatjuk magunk előtt, miért nem kerül sorra soha az az idő, amikor csendben leülünk saját magunkkal. Már nem bírjuk elviselni a csendet? Sajnos sokszor ez a helyzet. Képzeld el, hogy lassítasz, sőt, kiszállsz egy pillanatra a mindennapok nyüzsgéséből alkotott világodból, egyedül maradsz önmagaddal... egyáltalán megtalálod önmagad a rengeteg jelmez mögött, amelyet viselsz? A szerepeid mögött - gyermek, szülő, szomszéd, főnök, beosztott, kolléga, barát, vásárló, ügyfél stb. - megtalálod azt, aki Te vagy? Megtalálod az utat ahhoz a belső maghoz, ami állandó benned, függetlenül attól, hogy épp mit játszol az életed játszóterén? S ha a csendben meg is találod, mit mond neked rólad? Az életedről? Ki vagy? Mi vagy? Amit teszel, miért teszed? Mikre gondolsz és miért?
Ha nem szoktál ilyesfajta benső beszélgetéseket folytatni önmagaddal, játszd el egy percre. Milyen hangulatú ez a beszélgetés? Kellemesen ölmeleg, megnyugtató, megerősítő, gondolatkócaidat simára fésülő? Vagy épp szorongást keltő, bosszantó, dühítő, fájdalmas, megalázó?

Benső énünk, lelkünk, isteni részünk - nevezzük, ahogy akarjuk - nagyon őszintén szól hozzánk. Már amennyiben meghalljuk, meghallgatjuk. Halkan szól, és ha beléfojtjuk a szót, visszavonul. Földi tudatunk, egónk óriási hatalmat élvez, a szabad akarat hatalmát. Ha úgy döntünk, nem állunk szóba önmagunkkal, megtehetjük. Csak ha valaki sokáig nem szólhat, bereked, nehezére esik megnyílni, amikor végre alkalma adódik rá. Nehezen találunk rá évtizedek óta elhallgattatott benső énünkre, még nehezebb szóra bírni, és annál is nehezebb befogadni a mondandóját.
Ugyanis mit mondhat, amikor végre először megnyitjuk fülünket a számára? Gondoljunk a mesebeli dzsinnre, amikor kiszabadul a palackból: ezer éves rabság után el akarja pusztítani szabadítóját! Benső énünk, igazi önmagunk nem a mi elpusztításunkra törekszik, de erős szemrehányásokat tesz azért, mert elhanyagoltuk őt - és ugye megértjük őt valahol? Bírálja rohanós, kifelé figyelős életünket, melyben nem biztosítunk helyet a legfontosabbnak: önmagunknak.

Önmagunk? Már megint? Hát nem attól rothad ez a világ, hogy végtelen önzésben tobzódunk? Én, én, én, és megint csak én! Márpedig minden önmagunkon kezdődik. Az őszinteség, a szeretet, a tisztelet - és a csend is. Egy indiai tan szerint az ember igazi vallása a csendje. Az, hogy képes-e önmagával egyedül, csendben, igazi csendben lenni. Persze beszédes ez a csend, hiszen felszínre kerül... mi is? Az Igazi Én. És kiderül, hogyan is állsz magadhoz. Tudod, ki vagy Te? Mered meghallani lelked hangját? Isten hangját? Ehhez csend kell, igazi, mély, belső csend. Na meg nem kevés bátorság!
Ha úgy érzed, ez hiányzik, jöhet a többi kérdés: mitől félsz, mit fogsz találni önmagadban? Félned kell? Biztos? Akkor van egy rossz hírem: az az ember, akivel életed végéig napi 24 órában együtt kell élned, az TE vagy. Úgyhogy jobb, ha elkezdesz megbarátkozni a figurával. Elfogadni és szeretni annak, ami. Először is: megismerni. Aztán szeretni. Aztán pedig újrateremteni, olyannak, amilyennek vágyod.

Természetesen nem állok meg az „önmagunk" fejezetnél. Ha önmagaddal képes vagy csendben együtt lenni - és az igazi csendhez sok-sok tartalom kell! - akkor jöhet a többi ember. A társaid. Ha önmagadat képes vagy meghallani és meghallgatni, akkor leszel képes másokra is igazán odafigyelni. Legtöbbször nem beszélgetéseket folytatunk, hanem párhuzamos monológokat. Hagylak beszélni, de arra figyelek, hogy én mit akarok mondani. És hogy mikor kerülök sorra végre. Ez nem odafigyelés. Kell a belső csend, hogy teret teremts önmagadban a másik számára. És abba a térbe a másik ember igazi lénye léphessen be.
Így hallhatod meg a másik embert is igazán. Ha képes vagy a csendre, ha nem elviselhetetlen az a melódia, akkor a másik emberrel valódi kommunikációban lesz részed, nem csak némi zajongásban. Ugyanis akkor már képes leszel szűrni. Képes leszel leállítani azokat a játszmákat, melyek nem igazi beszélgetések, csupán az energiák ide-oda cincálása.
Mostanában csodálatos, tartalmas, termékeny, teremtő beszélgetésekben van részem. Hálát is adok értük. Ha elbúcsúzom, akár személyesen, akár telefonon beszélgettünk, utána azt érzem, hogy gazdagodtunk mindketten, a beszélgetőtársam is és én is. Néha nagy közös „rájövések" vannak, amikre aztán büszkén tekintünk: ezt mi gondolkodtuk össze!

De a legjobb, hogy kimondottan jólesik a csend. Jólesik megpihenni a fülemnek, az agyamnak. Lehetőséget kell adni, hogy a lélek feldolgozza a beáramló impulzusokat. Sokan mostanában csak úgy habzsolják az információt, nem csupán tévéből-rádióból, de öntik magukba a rengeteg interneten publikált spirituális okosságot is. Amelyek amúgy nem haszontalanok. Ám vajon mennyi időt hagynak önmaguknak arra, hogy mindezt feldolgozzák?
Képes vagy egy könyv egy-egy mondatán elmélázni, képes vagy egy-egy verssort ízlelgetni, vagy csak tömöd magadba a sok betűt, és estére már fogalmad sincs, mit láttál-hallottál egész nap? A kapott információk feldolgozása, lelkünkbe illesztése igényli a belső csendet. Az elvetett mag hosszasan üldögél a földben, mire egyszer csak kibújik a hajtás, és növénnyé fejlődik. Csendben, sötétben. Ez a teremtés rendje.