Egyszer volt, hol nem volt... na, ez nem igaz. Mert a történet örök. Ma (is) játszódik. Ezrek, milliók lelkében. Persze mindenkiében kicsit másként. Az alábbi história csak az egyik lehetséges változatról szól. De a köztünk élő Királynők azért még tudnának mesélni...

Sorsfeladat vagy lélekterv? És vajon elkerülhető? Miért igen, miért nem? És főleg: hogyan? Ezt a témát most egy konkrét ember konkrét történetén keresztül szeretném bemutatni. Áldását adta a publikációra, és tudom, hogy bármilyen ködösen is próbálok írni, felismered őt, ha egyébként ismerősök vagytok. De ha így is van, tudd: bármelyikünkről szólhatna a dal, hiszen emberi létünkben mindannyian megküzdünk egós akaratunk, és lelkünk magasabb rendű Akarata közötti eltéréseinkkel. Rövidtávon győzhet az egó. Hosszabb távon ne kössetek rá fogadást...

„... úton, munkában, fodrásznál... ne felejtse el megjelölni a rádiós naplóban, ön a Pittypalatty rádiót hallgatja!" Ismerős a reklám? Hallottad netán? Hallod akár napjában negyvenszer is, hiszen nálad is, úton, munkában, otthon, akárhol, mindig be van kapcsolva a rádió? Vagy ha nem rádiót hallgatsz, akkor magad megválogatta zenét tolsz a füledbe, esetleg hangoskönyvre fülelsz, netalántán a tévéhez rohansz azonnal, amint hazaértél? Lényegében mindegy mi az, csak zörögjön?

Mostanában sokszor előkerül a pénz, az anyagi bőség és a befogadás, elfogadás kérdése. Különösen a spirituális úton járók vannak megzavarodva: egyfelől „árad a bőség és bármit megteremthetsz magadnak", másfelől meg „mindjárt itt a pénzügyi világvége, új rend lesz, amiben nem lesz többé pénz és vagyon". Ráadásul évezredes lelki program (még régi egyházi vonalról), hogy a pénz az „mocskos és ördögtől való", és a „tiszták" messze elkerülik.

Legtöbbünk számára az egyik legnehezebb, legfájdalmasabb feladat itt a Földön: elengedni. Elengedni egy volt kedvest, elengedni egy gyermeket, elengedni azon szeretteinket, akik átlépnek a másvilágra, elengedni egy-egy élethelyzetet. Gyorsan kötünk és kötődünk, és józan ésszel sokszor tisztán látjuk, hogy egy-egy kapcsolat, helyzet megérett arra, hogy távozzon az életünkből. Mégis, igazi elengedésre ritkán vagyunk képesek, és ha netán sikerül is, rengeteg idő alatt hozzuk csak össze.

Niiincs? Hát nem erről szólnak a nagy tanítások? Nem a megbocsátás szükségessége szerepel még a Miatyánkban is? Igaz. De úgy hiszem, lehet másképp is szemlélni a világot és benne az embereket, olyan szemszögből, ahol már nincs szükség arra, hogy megbocsássunk bárkinek is - vagy mi kérjünk bocsánatot.

Kevés ember választja azt az utat, hogy nem kíván kapcsolatban élni. Nem csupán a párkapcsolatokról beszélek, bár az a legkönnyebb példa a két ember közötti interakciók tárgyalására, hanem bárminemű emberi kapcsolatról. Ám ha már csináljuk, csináljuk jól! Az alant leírtak nem a teljes tuti receptet adják, de elgondolkodtathatnak, és általuk lehet ellenőrizni, milyenek is a kapcsolataink.

Itt érnek véget a mesék: kisebb-nagyobb kalandok, megpróbáltatások után a királyfi és a királylány egymásra talál. Mivel meséről van szó, a folytatásról diszkréten hallgat a mesemondó. A hallgatóság viszont készségesen elhiszi, hogy itt véget érnek a megpróbáltatások, a felek végre együtt lehetnek, és természetesen minden automatikusan jó lesz ezután. Ebben a tudatban növünk fel. A fiúk természetesen a mese „kaland" oldalára koncentrálnak, a lányok meg várják a herceget hófehér paripán.

Csak mert annyira birizgál... Nemrég pár barátommal a vallásokról beszélgettünk, Istenről (vagy nevezzük, ahogy akarjuk), a vele való kapcsolatról, és persze szóba került az Egységélmény is. Barátom kérte, meséljem el neki, milyen is az, ha már egyszer azt merészelem állítani, hogy belekóstolhattam. Hosszasan hümmögtem... Annyi bizonyos, hogy mindent a világon más szemmel nézünk, ha az Egység szempontjából tekintünk rá.

Elképzelted valaha is, mi történne, ha a mesebeli tündér, aki az erdőben eléd toppan, és azt mondja, teljesíti három kívánságodat, azt kapná válaszképpen: „add át nekem a varázspálcádat!"? Vajon miért nem jut ez soha eszébe egyetlen mesehősnek sem? Mert mindenki beéri három jól irányzott kívánsággal? Netán mert azt vélik, a hatalom nem a pálcában van? Esetleg sejtik, hogy a tündérhez hasonlóan ők sem használhatnák csupán önös céljaikra, a pálca átvételével feladatot is kapnának: mások kívánságát teljesíteni?

Idegennyelv-tanuláskor gyakran előjön, hogy más nyelvekben, a magyartól eltérően, egyetlen szó van a szerelemre és a szeretetre, és más módon, körülírással próbálnak meg különbséget tenni a kettő között a fogalmazás során. Na persze, mert főleg angolul, németül, franciául, spanyolul, olaszul tanulunk, és nem például ógörögül, ahol a magyar szeretet-szerelem kettősnél jóval árnyaltabb fogalmak közül lehet választani.

A minap kaptam egy kedves levelet, a Depressziós vagyok című írásommal kapcsolatban. Írója említette, hogy a pozitív gondolkodás „eltömítette" az agyát, és amikor valami nem ment jól, nekiállt önmarcangolni, hogy mégis mit ront el még mindig. Ez az írás már régóta érlelődött bennem, de a fenti esemény megadta a végső löketet ahhoz, hogy papírra (monitorra) vessem.

Előző irományomban, a Tégy, amit akarsz - akard, amit teszel! címűben említettem, hogy ahhoz, hogy tudatosan éljünk, nem szabad engednünk, hogy csak úgy sodorjanak az események, nekünk kell akarnunk, amit teszünk. Ahhoz viszont, hogy tisztába kerüljünk azzal, mit akarunk, hogy aztán akarni tudjuk azt, elengedhetetlen az őszinteség - elsősorban önmagunkkal szemben.

Akár ne is írjak többet, a címben benne van a lényeg. Azért persze kifejtem, hiszen nem is olyan egyértelmű, egyszerűnek pedig végképp nem nevezhető ez a történet. „Azt csinálok, amit akarok!" - ez a mondat nem egyszer hangzik el mindannyiunk szájából, persze mikor milyen felhanggal. Gyermekdaccal fűszerezve, később felszabadult sóhajjal, majd tényszerűen megállapítva, esetleg a magány keserűségével pácolva. Néhányunknak csak óhaj-sóhaj formájában adatik meg: „bárcsak azt tehetném, amit akarok!" Majd jól körülnézünk kis világunkban, és azonnal találunk valakit vagy valamit, akire-amire ráfoghatjuk: miatta nem tehetem azt, amit akarok.

Mivel az ádvent nagy részét ágyban, párnák közt töltöttem (semmi romantika, csak jóféle influenza), az utolsó napokban jutottam el a karácsonyi alapfelszerelés beszerzéséhez. Izzóért és szaloncukorért a város legnagyobb plázájába mentem - tudván, hogy mekkora tömeg lesz. Eszembe jutott, hogy mennyire le tudja a tömeg - különösen az ideges, feszült tömeg - szívni az ember lelki energiáit, sőt, tisztességes spirituális körökben szinte elvárás ma már, hogy egy érzékeny ember panaszkodjon, hogy nem bírja a belvárost, a plázákat, a rengeteg „alacsonyabb rezgésszinten élő" embert, és inkább megpróbál ki sem mozdulni békés és gondosan energia-tisztított, magas szinten rezgő otthonából.

Szokásos küzdelmek hazafelé: tömeg a buszon, ideges, fáradt emberek, minek vannak ennyien, ráadásul büdös, koszos, fertőző beteg alakok vannak köztük, persze ne szólj szám: másoknak meg én vagyok a tömeg.

Igen, mi, lányok pontosan ezt szeretnénk. Legalábbis valahol lelkünk mélyén. Szerelmünk - rátermettségét bizonyítandó - igenis legyen kedves a teljes Tejútrendszert, egyesével, csomagolva-masnizva szállítani. És igen, ti, fiúk, valahol a lelketek mélyén szeretnétek olyan hősök lenni, akik erre képesek.

Az üzleti életben ismerjük a határozott és a határozatlan idejű szerződés fogalmát. Előbbi egy pontosan megadott időpontig érvényes, utána automatikusan megszűnik a kötelezettség a felek között, utóbbinál ilyen terminus nincs meghatározva, a szerződés felbontása más úton-módon történik. Ez a kötelem azonban nem csupán polgári jogi viszonyainkban érvényes fogalom, lelkünk síkján hasonló kötéseket hozunk létre, gondolattal, szóval, cselekedettel.